Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! (Fil 4,4–5)

Vannak, akik nagyon vigyáznak a köszöntésekre. Ismerek embereket, akik nem mondanák ki, hogy „kellemes karácsonyi ünnepeket!”, mert – ahogy ezt egy egykori professzor mondta — kellemes a lábvíz. A legtöbben elkoptatott szavakat használunk: boldog, áldott, örömteli, és ezekhez hasonlókat. Ezért olykor rá kell erősítenünk: tényleg komolyan gondoltuk.

Az „Örüljetek!”, „Hajre!” – köszöntés. Egyszerű hétköznapi köszöntés, olyan, mint a „jónapot”. De ki gondol utána annak, hogy tényleg egy olyan napról beszélünk, ami jó? Ezért Pál is megismétli. Hé, komolyan gondolom, nem egyszerűen „hajre!”, hanem örüljetek, tényleg: örüljetek!

Hogy az ünnep tényleg áldott legyen, valóban: áldott. Hogy tényleg örömteli. Mert az ünnepekben az Úr közel van hozzánk, megérint, megszólít, tényleg: megszólít. Csak meg kell állnunk, csak ki kell lépnünk az üres „hajre!” odadobásából, és megérteni a szavakat, úgy, ahogy ő mondja. Mert a jel nekünk szól. Milyen szánalmas, hogy értéktelenné vált szavainkat erősítgetni kell!

Mégis újra, megismétlem: örüljetek, mert nekünk szól!

Építsetek utat a pusztában az Úrnak!..az Úr jön hatalommal. (Ézs 40. 3,10)

Út. Az örök parabola. Honnan megy hová? Kik járnak rajta? Járható-e vagy sem? Önmagában már az szép, hogy Isten utakat használ. Mert bár örök parabola az út, az út emberi reláció. Mi, akik a térnek és időnek ebben a felfogásában élünk, nekünk jelent valamit az út, ami vezet valahonnan valahová, és megtételéhez idő kell. Isten ebbe az emberi relációba érkezik.

Vezet-e még út hozzám? Miközben vágyva vágyom arra, hogy valaki megérkezzen, gondosan fáradozom azon, hogy a felém vezető utak járhatatlanok maradjanak. Szeretetlenségem sziklái, kegyetlenségem kátyúi, barátságtalanságom törései – valódi akadályokat támasztanak.

Megtalálom-e a mások felé vezető utakat? Egyszerű lenne pedig. Csak el kellene indulnom rajtuk, csak lépnem kellene feléjük. Úttalan utak, járatlan utak feszülnek közöttünk. Isten mégis megérkezik. Nem karácsonykor, hanem most. Nem tudni, hogy lépi át az akadályokat. Nem tudni, hogy hatol át a mindenségen és az örökkévalóságon. De itt van, közel van, útjainkat járja, hogy mi is utat találjunk.

Az Úr jön hatalommal.

„Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” (Lk 21,28)

Próbáltam figyelni, de nem találtam okát, hogy az emberek, ha hirtelen nagy fájdalom, csapás vagy félelem éri őket, miért kuporodnak össze, miért esnek le a lábukról? Magam is voltam már így, de láttam másokat is, nem is egyszer. Lehet, hogy ez valójában magzatpóz? Ebbe kényszerít minket a rémület?

Lehet, hogy nem is csak a hirtelen jött rémület görnyeszt, hanem folyamatosan ebben élünk, görnyedt, megalázott voltunk életünk megszokott tartásává vált már. Félelmünk az igazságtól, rettegésünk a rabságból való felegyenesedéstől, elszenvedett csapások sora, mind a földre nyom le. Lefelé meredő arcunkkal képtelenek vagyunk az ég felé nézni.

Az evangélium szava a félelmek közepette szólít meg. Akkor hangzik, amikor ellenállhatatlanul összegörnyedünk, amikor egyetlen segítő szó sem jut el hozzánk. Akkor hangzik, amikor ráébredünk, hogy görnyedtségünk életformánkká lett. A végső reménytelenségben.

„Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas.” (Zak 9,9)

Minden mozog. Ábrahám elindul. A pusztai vándorlás népet formál. Az egész bibliai történet úton van. Az út mindig kérdez, célt keres, kiszolgáltatottá tesz, leszűkíti igényeinket. Az úton társak szegődnek mellénk, hogy ne legyünk magunk, hogy ne tévedjünk el. Persze szép a cél, de az érték maga az út. Hogy úton vagyunk.

A messiási idő nem végpont, hanem kezdet. A zsidóság második templomot épít, valami új indul el, amikor Zakariás elmondja ezt a mondatot. Jézus pedig szamárra ül, hogy beteljesítse a kezdet próféciáját, hogy visszafordíthatatlanná tegye az utat, mely a kereszten át a feltámadáshoz, az örökkévalóság felé vezet.

Életünk megkövült törvényeinek előítéletessége alól, megbénult kapcsolataink közül, szokványos közhely-mondataink szajkózásából ki állíthat újra talpra, ki indíthat újra útnak? Ami áll – halott. A mozdulatlan – bálvány. A változás nélküli – kegyetlen.

Jézus maga mellé ültet a szamárra.

„Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva.” (Lk 12,35)

Fel lehet-e egyáltalán készülni bármire? El sem tudom képzelni, milyen lesz, ha kezembe kapom a halálos betegségemről szóló leletet, ha rám szakad egy földrengés sújtotta épület, ha sokszorosára nő a hőmérséklet körülöttem. Vannak persze már tapasztalataim. Mögöttem vannak események, melyeket soha nem mertem volna elképzelni, hogy bekövetkeznek, mégis megtörténtek. De felkészülni?!

Ugyanakkor mindig készülünk. Nem hisszük, hogy bekövetkezik, de fantáziánk képes megjeleníteni a várható veszedelmeket. Vannak előre megírt forgatókönyveink, hogy akkor mit csinálunk majd, hogy viselkedünk majd. Belénk kódolódott már néhány reflex, hogy legalább a minimális méltóságunkat megtartsuk, hogy ne omoljunk össze.

De miről is beszélünk? Nem pusztító katasztrófa, nem a poklok pokla vár, hanem találkozás mennyei Atyánkkal. Az asztalhoz telepedés ünnepére készülünk. Nem félelemből van felövezve derekunk, nem félelemből gyújtjuk meg lámpásunkat. Örömre készülünk. Nem találunk ki elhárító, magunkat megmentő trükköket, hogy valahogy túléljünk, hanem teljes bizalommal kapaszkodunk Istenbe.

Mint a gyermekek az apjukba.

Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé… (2Kor 5,10)

Nem az akármilyen állam bírói testülete elé, nem az ilyen vagy olyan intézmény fegyelmi bizottsága elé, nem a számonkérő bizottság nyomozati eredménye elé, nem az igazságkereső és kinyilvánító történelmi kutatók szakcsoportja elé, nem a vizsgáztató vagy felvételi bizottság asztala elé, nem Pilátus és nem Heródes ítélőszéke elé, hanem Krisztus ítélőszéke elé.

Ismétlődő pillanatok. Krisztus megkötözve áll Pilátus ítélőszéke előtt, fején töviskoszorú, megverve, megalázva, egy rémes emberi kegyetlenség közepette. Én ott állok majd egyszer előtte, bűneim töviseivel, gonoszságom kötelékeivel, megverve, megalázva az élet terhétől. Hogy tudna olyan kegyetlen lenni, mint Pilátus?

A jövőről nem sokat tudok,/de a végítéletet magam előtt látom./Az a nap, az az óra, mezítelenségünk/fölmagasztalása lesz. //A sokaságban senki se keresi egymást./Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi/a keresztet, s az angyalok, a mennyek/állatai, fölütik a világ utolsó lapját.//Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:/nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt/tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja/a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Mondja Pilinszky János.

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9)

Ez a hét az ítélet vasárnapjának hete. Az egyházi esztendő végén beszéljünk az utolsó időkről! Jobban szeretném, ha a szembesülés szót használnánk, hiszen hitünk nem egy rettenetes számonkérést lát, hanem Istennel való boldog találkozásra készül. Nem bíró elé készülünk, hanem apánk elé, aki minden bizonnyal megértően nézi majd szégyenkező szembesülésünket életünk visszanézésekor.

Annak idején a teológiai görög nyelvi vizsgákon ez a mondat volt az utolsó szalmaszál. Ha valaki már végképp nem tudott semmit, tanárunk ígérete szerint ez a mondat lehetett utolsó menedékünk. Máig tudom kívülről. Életünk menedéke is ez a mondat: Isten arca látszik benne, hiszen Ő az, aki békét keres mindenáron.

Isten békét kereső szeretetében élünk. A békére vágyásnak légköre van. Ebben a légkörben letehetjük a fegyvert, elhalkulhatnak kegyetlen mondataink, kezet nyújthatunk egymásnak. A világot változtatja meg Istennek ez a szándéka.

Itt ideig, és odaát örökké.

„[Ő] a királyok Királya és uraknak Ura. Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom.” (1Tim 6,15–16)

Pál tanítványát, Timóteust indítja el a szolgálatba. Nem lehet tudni pontosan, kikkel kell majd viaskodnia, de feszült helyzetek veszik körül. Félti őt a vitáktól, és Jézusra – egészen egyedülálló módon – úgy hivatkozik, mint aki hitvallást tett Poncius Pilátus előtt, ami azt jelenti, hogy talán hatalmasságok elé is oda kell majd állnia.

Ebben a gondolatsorban ragadja el végül az a bizonyosság, hogy a mi Istenünk minden és mindenki fölött áll. Vele leküzdhetők a politikai hatalmaskodók, a kegyetlen zsarnokok, az igazságtalan társadalmi rendszerek, a cinikus korlátlanságok. Isten nem erőtlen, lehet támaszkodni rá.

Ott van ez a gyakorlatlan, lelkesen hívő fiatalember. És ott van ez a sokat szenvedett hőse az evangélium hirdetésének. Se nagyképűség, se kiégettség, se rutin, se okoskodás. Csak hit. Nehéz az út, de menni fog. Nem lesz könnyű, de nem szabad feladni.

Mert Isten erő.

„De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.” (Zsolt 130,4)

Emlékszem félelmetes emberekre az életemből. Volt olyan, akinél ki sem mertem nyitni a számat, féltem a megszégyenüléstől, hátha ostobaságot mondok. Volt olyan, akivel találkozni sem mertem. Valaki nem rég azt mondta, hogy engem mindig olyan félelmetesnek látott.

Emlékszem félelmetes emberekre az életemből, akik aztán közel kerültek hozzám. Valamelyikük kedves mondatokkal segítette az életemet, valaki elmesélte, milyen dalokat zongorázik otthon esténként. A félelmetességet mély, szeretetteljes tisztelet váltotta fel. Az aki tőlem félt, már el merte mondani, hogy félt tőlem.

Isten számára a legnagyobb félelem a mi félelmünk. Amikor a tálentumos szolga azért nem mer kockáztatni, mert fél az urától. Egy parafrázis szerint a fiú úgy fél az apjától, hogy nem mer játszani. Ez a vég. Megszűnik a kapcsolat, a félelem kiirtja a jóérzéseket. Isten látja vétkeinket. Együtt érző gyógyítással gyógyítja sebeinket.

Félelmünket Istenfélelem váltja fel.