Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! (Fil 4,4–5)

Korán reggel a gyertyagyújtáshoz egy gyufát kerestem a templomban. Hihetetlen, hogy ott, ahol annyi gyertya ég, nem lehet találni egy doboz gyufát! Volt egy öngyújtó, de az nem működött. Lehetetlen, hogy emiatt ne legyenek ma ádventi fények! Már minden fiókot kihúztam, minden szekrény ajtaját kinyitottam. Végül az oldalhajóban megláttam egy térdeplőzsámolyt, ennek is volt egy kis fiókja.

A fiók üresnek látszott, de a mélyén megzördült valami, egy parányi kulcscsomó. Rozsdásan, évek óta ott heverhetett már elfelejtve. Mire használhatták, mit nyithat ez? Visszatettem, átadtam az enyészetnek, soha nem tudom meg, melyik zárhoz tartozott.

Örömöm zárjának kulcsa valahol egy elrejtett fiók mélyén lenne? Hiába feszítgetem ajtaját, nem nyílik? Pedig mennyire hiányzik a világnak felszabadult örömünk, mosolygós odaadásunk, kedves bocsánatkérésünk és megbocsátásunk. Pál átnyújtja a kulcsot, nem veszett el: az Úr közel, egészen közel, megérint, mellénk telepszik, ne félj!

Ez a kulcs. A gyufa persze ott volt a helyén, azért nem találtam.

Építsetek utat a pusztában az Úrnak!..az Úr jön hatalommal. (Ézs 40. 3,10)

Pusztaság. Mennyire megfelelő szó arra, amit élünk. Rosszkedvű fáradozás, kegyetlen vereségek, magunk mögött hagyott árkok, semmibe vesző utak. Van itt-ott egy-egy oázis, kicsit kiesebb zöld folt…, valóban, de aztán újra megmutatja hatalmát a pusztaság.

Lemondtam már arról, hogy egy út is vezetne hozzám. A szél elfújta a nyomokat, a gaz benőtte az ösvényeket. Lassan elveszítem az indulás, keresés, célhoz érkezés reményét. Nem érkezik senki hozzám, nem indulok sehová. A pusztaság a végső magány.

Ő azonban jön. Nem várja, hogy az út elkészüljön, nem függ közeledése attól, elég szorgos voltam-e. Jön hatalommal. A pusztaság pedig kivirágzik lába nyomán. Az utak ismét láthatóak, a sebek begyógyulnak, az árkok behegednek, a célok felragyognak.

Az Úr megérkezik.

„Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” ( Lk 21,28 )

Próbáltam figyelni, de nem találtam okát, hogy az emberek, ha hirtelen nagy fájdalom, csapás vagy félelem éri őket, miért kuporodnak össze, miért esnek le a lábukról? Magam is voltam már így, de láttam másokat is, nem is egyszer. Lehet, hogy ez valójában magzatpóz? Ebbe kényszerít minket a rémület?

Lehet, hogy nem is csak a hirtelen jött rémület görnyeszt, hanem folyamatosan ebben élünk, görnyedt, megalázott voltunk életünk megszokott tartásává vált már. Félelmünk az igazságtól, rettegésünk a rabságból való felegyenesedéstől, elszenvedett csapások sora, mind a földre nyom le. Lefelé meredő arcunkkal képtelenek vagyunk az ég felé nézni.

Az evangélium szava a félelmek közepette szólít meg. Akkor hangzik, amikor ellenállhatatlanul összegörnyedünk, amikor egyetlen segítő szó sem jut el hozzánk. Akkor hangzik, amikor ráébredünk, hogy görnyedtségünk életformánkká lett. A végső reménytelenségben.

Talán éppen most.

„Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas.” (Zak 9,9)

Minden mozog. Ábrahám elindul. A pusztai vándorlás népet formál. Az egész bibliai történet úton van. Az út mindig kérdez, célt keres, kiszolgáltatottá tesz, leszűkíti igényeinket. Az úton társak szegődnek mellénk, hogy ne legyünk magunk, hogy ne tévedjünk el. Persze szép a cél, de az érték maga az út. Hogy úton vagyunk.

A messiási idő nem végpont, hanem kezdet. A zsidóság második templomot épít, valami új indul el, amikor Zakariás elmondja ezt a mondatot. Jézus pedig szamárra ül, hogy beteljesítse a kezdet próféciáját, hogy visszafordíthatatlanná tegye az utat, mely a kereszten át a feltámadáshoz, az örökkévalóság felé vezet.

Életünk megkövült törvényeinek előítéletessége alól, megbénult kapcsolataink közül, szokványos közhely-mondataink szajkózásából ki állíthat újra talpra, ki indíthat újra útnak? Ami áll – halott. A mozdulatlan – bálvány. A változás nélküli – kegyetlen.

Jézus maga mellé ültet a szamárra.

„Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva.” (Lk 12,35)

Fel lehet-e egyáltalán készülni bármire? El sem tudom képzelni, milyen lesz, ha kezembe kapom a halálos betegségemről szóló leletet, ha rám szakad egy földrengés sújtotta épület, ha sokszorosára nő a hőmérséklet körülöttem. Vannak persze már tapasztalataim. Mögöttem vannak események, melyeket soha nem mertem volna elképzelni, hogy bekövetkeznek, mégis megtörténtek. De felkészülni?!

Ugyanakkor mindig készülünk. Nem hisszük, hogy bekövetkezik, de fantáziánk képes megjeleníteni a várható veszedelmeket. Vannak előre megírt forgatókönyveink, hogy akkor mit csinálunk majd, hogy viselkedünk majd. Belénk kódolódott már néhány reflex, hogy legalább a minimális méltóságunkat megtartsuk, hogy ne omoljunk össze.

De miről is beszélünk? Nem pusztító katasztrófa, nem a poklok pokla vár, hanem találkozás mennyei Atyánkkal. Az asztalhoz telepedés ünnepére készülünk. Nem félelemből van felövezve derekunk, nem félelemből gyújtjuk meg lámpásunkat. Örömre készülünk. Nem találunk ki elhárító, magunkat megmentő trükköket, hogy valahogy túléljünk, hanem teljes bizalommal kapaszkodunk Istenbe.

Mint a gyermekek az apjukba.

Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé… (2Kor 5,10)

Nem az akármilyen állam bírói testülete elé, nem az ilyen vagy olyan intézmény fegyelmi bizottsága elé, nem a számonkérő bizottság nyomozati eredménye elé, nem az igazságkereső és kinyilvánító történelmi kutatók szakcsoportja elé, nem a vizsgáztató vagy felvételi bizottság asztala elé, nem Pilátus és nem Heródes ítélőszéke elé, hanem Krisztus ítélőszéke elé.

Ismétlődő pillanatok. Krisztus megkötözve áll Pilátus ítélőszéke előtt, fején töviskoszorú, megverve, megalázva, egy rémes emberi kegyetlenség közepette. Én ott állok majd egyszer előtte, bűneim töviseivel, gonoszságom kötelékeivel, megverve, megalázva az élet terhétől. Hogy tudna olyan kegyetlen lenni, mint Pilátus?

A jövőről nem sokat tudok,/de a végítéletet magam előtt látom./Az a nap, az az óra, mezítelenségünk/fölmagasztalása lesz. //A sokaságban senki se keresi egymást./Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi/a keresztet, s az angyalok, a mennyek/állatai, fölütik a világ utolsó lapját.//Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:/nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt/tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja/a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Mondja Pilinszky János.

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9)

Ez a hét az ítélet vasárnapjának hete. Az egyházi esztendő végén beszéljünk az utolsó időkről! Jobban szeretném, ha a szembesülés szót használnánk, hiszen hitünk nem egy rettenetes számonkérést lát, hanem Istennel való boldog találkozásra készül. Nem bíró elé készülünk, hanem apánk elé, aki minden bizonnyal megértően nézi majd szégyenkező szembesülésünket életünk visszanézésekor.

Annak idején a teológiai görög nyelvi vizsgákon ez a mondat volt az utolsó szalmaszál. Ha valaki már végképp nem tudott semmit, tanárunk ígérete szerint ez a mondat lehetett utolsó menedékünk. Máig tudom kívülről. Életünk menedéke is ez a mondat: Isten arca látszik benne, hiszen Ő az, aki békét keres mindenáron.

Isten békét kereső szeretetében élünk. A békére vágyásnak légköre van. Ebben a légkörben letehetjük a fegyvert, elhalkulhatnak kegyetlen mondataink, kezet nyújthatunk egymásnak. A világot változtatja meg Istennek ez a szándéka.

Itt ideig, és odaát örökké.

„Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” (Mik 6,8)

Mivel járuljak az Úr elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Talán égőáldozattal menjek elébe, esztendős borjakkal? Talán kedvét leli az Úr a kosok ezreiben, vagy az olajpatakok tízezreiben? Talán elsőszülöttemet áldozzam bűnömért, drága gyermekemet vétkes életemért? – ezek az ószövetségi ember riadt kérdései, melyre a fenti mondat a válasz.

Szeretne-e ma valaki Isten elé állni? Szívesen megkérdezi-e azt, mit szeretne tőle Isten? Remélem, van még ilyen. Isten válasza talán ma, Krisztus közénk lépése után nem pontosan így hangozna, de a lényeg hasonló: ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy vedd észre, mit tett érted, hogy légy érzékeny szeretetére!

A törvény így töltődik be. Így válik hétköznapi szeretetté, mások megértésévé, jósággá és igazságossággá. Bár tudnánk Isten elé állni! Nem rejtőzni tovább, nem kerülni a vele való találkozást! Bár lennénk ma és minden nap az ő emberei, és boldogsággal töltene az el minket, hogy ő is találkozni szeretne velünk.

Hogy észrevegyük őt, és tegyük dolgainkat, melyekre hívattunk.

„Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok.” (Jer 17,14)

Jeremiás a történelem forgószelében csak Istent látja. A körülötte zajló eseményeket lehetne elemezni történelmileg, politikailag, vagy akár szociológiai összefüggésekben. Neki csak Isten számít. Stephen King amerikai író mondja, hogy a világ egyre inkább olyan kérdésekkel szembesül, melyekre már csak teológiai válasz a válasz.

Jeremiás tragédiája és boldogsága, hogy csak így képes látni a világot. Körülötte minden a feje tetejére áll, maga is falevélként sodródik az eseményekben, miközben Isten beszédét kiabálja. Mivé lesz ő? Belebetegszik a mondanivalóba, rabjává lesz az üzenetnek, melyet neki kell elmondania.

Világunk Isten forgószelében van. Események váltakoznak, nem tudjuk, mi mire való. Az életünk is Isten forgószelében van. Valódi gyógyulásra vágyunk, valódi szabadságra, Isten gyógyítására, Isten szabadságára. A forgószélből kiáltunk: tekints reánk, hogy el ne sodródjunk!

Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok.