Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Jézus mondja: Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. Jn 12.32

Felemeltetik. A katonák megfogják a kereszt vízszintes szárát, és felemelik. A test iszonyú kínokat él át, a szögek tépi a kezet, az ízületek megfeszülnek, a sebekből ömlik a vér, a tehetetlenség és
megaláztatás semmivé teszi az emberi tartást. Felemeltetik.

Felemeltetik. Ebben a pillanatban mutatja meg benne leginkább Isten magát. Aki látja ezt a mozdulatot, senki nem mondaná meg, hogy most látszik legjobban a világmindenség Teremtője, a Mindenható, az Örökkévaló. Ez azonban a hit látása. Emberi szem csak a vért, a megalázott testet, a halált látja. A hit látása azonban Istent. Felemeltetik.

A történeteknek, az időnek, az elrendeltetésnek olyan gyújtópontja ez, mely a mi történeteinket, időnket és elrendeltetésünket magához húzza. Nem tudunk nélküle élni. Lehet megfeledkezni róla, sőt akár tagadni is, de mit számít. Krisztus keresztje „szálkaként” – ahogy Pilinszky mondja – ott van a világ testében.

Van miért felkelni, elindulni, tenni és szólni.

Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat, szeretetét nem vonta meg tőlem. Zsolt 66,20

Nem a szép szavakért, nem a mély gondolatokért, nem a helyesen fogalmazott mondatokért, nem a hibátlan arányérzékért, nem azért, mert már van, amit letettem az asztalra, nem az évtizedeken keresztül tanúsított hűségért, nem az egyházi munkáért, sőt talán éppen mindezek ellenére, de voltaképp úgysem fogom tudni, hogy miért, de nem utasította el imádságomat.

Miközben Neki világok pattantak ki gondolataiból, biológiát, fizikát, kémiát és matematikát alkotott, emberi rendszereket lát át hibátlanul, emberi sorsokat követ hűségesen, tisztán látja az elcsúszásokat, a kárhozatos folyamatokat, az emberi gonoszság természetrajzát és a jó parányi ösvényeit, aközben – vagy talán éppen ezért – meghallgatta imádságomat.

Mert érthetetlen szenvedéllyel keresi azt, ami megmaradt, amibe kapaszkodhat, amivel megmenthet. Az imádság idején találkozunk. Találkozásunk az egyetlen lehetőség. Minden ostoba felületesség, képmutató vallásosság, magamutogató szócséplés ez ellen a találkozás ellen szól. Mintha tudatosan kerülnék ezek az egyedüli lehetőséget: az őszinte, olykor szavak nélküli mély vágyat, hogy Isten és ember találkozhasson végre.

Itt ideig, odaát örökké.

Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobbja, az ő szent karja. 98. Zsoltár 1

Mi a haszna az éneklésnek? Valójában semmi. Na, ez talán nem igaz. A katonák tudnak együtt lépni az énekre. Bizonyos munkák az énekre ütemesebben végezhetők. A gyerek is könnyebben elalszik, ha énekel neki az édesanyja. És persze vannak az énekesek, akik ebből élnek. De azért meglennénk nélküle, ahogy ez időnként el is hangzik itt-ott.

Viszont, ha valaki énekelt már négyszólamú kórusban, ha kánonozott családi körben, hallotta Eric Claptont, a Simon és Garfunkel duót, Sarastro áriáját, tudja, hogy az éneklés olyan varázslat, valami olyan csoda, ami nem csupán végtelenül emberi, hanem a világot mássá teszi. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme van a világnak ének nélkül?

Ahogy Isten tetteit látjuk, minden hasznos szánalmasnak tűnik. A teljesítményeknek nincs értéke. Valami szép kell! Valami olyan szép, aminek semmi haszna, önmagában van az értéke. Olyan, mint egy művészi alkotás vagy egy szép ajándék. Mert csak ez illik Istenhez. A gyönyörködtetés. A szépség haszontalansága. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme a világnak enélkül?

Így szólal meg az új ének.

Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. 2Kor 5.17

Beleragadunk a régibe. Nézem a világ folyamatait. Van valami félelmetes logika, a megváltoztathatatlanság logikája. Minden marad a régiben. A nevek megváltoznak, a címkék megváltoznak, de a lényeg nem. Lassan lemondok a jó reményéről, hiszen úgyis marad minden a régiben.

Beleragadunk a régibe. Magunk sem változunk. Vannak elhatározásaink rossz folyamtok elhagyásáról, átkos szokásaink elhagyásáról, de aztán annyi minden fog, a gyökerek összefonódnak, a szokványos nem enged, a fordulatok túl radikálisnak tűnnek. Marad minden a régiben.

De szerinte van új. Szerinte érdemes újat kezdeni. Szerinte érdemes reménykedni abban, hogy a dolgok megváltoznak. Szerinte érdemes újra keverni a kártyákat, letörölni a táblát, megteríteni az asztalt, megmosni az arcunkat, elölről nézni a világot. Ezért kér, béküljünk meg Istennel, és merjük hinni, hogy Krisztus valóban feltámadt.

A feltámadás ad értelmet mindennek.

Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor…Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. (Jn 10.11a 23-24)

Számtalan hang szól, mely hív. Számtalan út van, mely kitárul előttem. A számtalan hang közül az ő hangját hallom. A számtalan út közül azt látom, mely utána megy. Mert tudja a nevemet, és ismerem őt.

Az élet fogy. Nap nap után mindig elveszítek valamit. A gyerekkor, az ifjúság, az időm lepereg, évek, napok, pillanatok mintha repülnének. A mezők elszáradnak, a folyók kiapadnak. De a hang hallatszik, az út világosan látszik: az örökkévalóság hangja, az örökkévalóság útja. A mezők zöldek, és a folyó nem apad ki.

A hangok, az utak, a múlandóság mind elragadna tőle. A félelem, a bizonytalanság, a betegség szeretne magának. De ő a jó pásztor. Életét adja a juhokért. Ismer engem. Örök életet ad. Ezért hallgatok a hangjára és követem őt.

És senki nem ragadhat ki az ő kezéből.

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. (1Pt 1.3)

Ha átlépjük a mondat bonyolultságát, és meghalljuk belőle, hogy Isten reménykedő emberekké tett minket, akkor ez kirajzolja hétköznapi reménytelenségünket. Hiábavalónak érezzük törekvéseinket, eredményeink megszégyenítenek minket, a mögöttünk levő út szánalmas, az előttünk levő a semmibe vezet. Ezek a reménytelen pillanatok.

Az újjászületés, melyet talán Nikodémusnak próbál elmagyarázni Jézus először, más látás. Úgy éljük ezt át, mintha a halálból életre kelnénk. Mintha Ezékiel csontmezőjét látnánk megelevenedni. Ahogy Lázár kilép a sírból. A törekvéseink, az eredményeink, a mögöttünk és előttünk levő út – mindez értelmessé lesz. Még a halál is, a miénk is, szeretteinké is. Ez az életre ébredő reménység.

A holtak Isten szavára ébrednek fel. Az Ő érintése mozdítja meg bennük az életet. Így szólít meg minket, így érint meg minket, így teremt minket újjá, így leszünk a reménység emberei. Hogy magunk mögött hagyjuk az üres sírt, a reménytelenség helyét. Hogy az Ő életének részesei legyünk.

Itt ideig, és odaát örökké.

Krisztus mondja: Halott voltam, de íme élek örökkön örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. (Jel 1.18)

Az eredeti inkább halottak birodalmáról szól. Tehát: „nálam vannak a halál és a halál birodalmának kulcsai”. Micsoda? Egyáltalán van ahhoz kulcs? Nem úgy értem, hogy ajtó és zár, hanem hogy egyáltalán van, ami azt ki tudja nyitni?

Ott állunk a végtelenül zárt ajtók előtt. A legvastagabb ajtók is megengednek néha egy-egy kis rést, egy törést, egy parányi ablakot, ahol be lehet lesni. A halál nem engedi, hogy bepillantsunk mögé, minden titok odaát. A halál birodalma zárt ország. Talán jobb is nem benézni.

De az ajtó kitárul. Mert a kulcs nála van, aki halott volt, de él. És most már az odaát levők nem a halál birodalmának hatalma alatt vannak, hanem az Élő hatalma alatt. Így újra azt mondhatjuk: összetartozunk. Így hamarosan azt mondhatjuk: ismét együtt vagyunk.

Hiszed-e ezt?

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Mt 20. 28

Két út van.
Az egyiken mindenki nekünk szolgáljon. A mi szavunk legyen az egyedüli, a mi érdekünk legyen a legfontosabb, a mi hatalmunk igázzon le mindent. Ha nem sikerül, vesztesnek érezzük magunkat, durvák, rosszkedvűek és kegyetlenek leszünk.
A másik út a szolgálat útja. Hogy csak akkor eszem, ha már a mellettem levőnek is jutott. Hogy mások életét a sajátomnak érzem. Hogy fáj a mások fájdalma, és bánt, amikor a gonoszság hatalomra jut akár körülöttem, akár általam.

Krisztus egyértelmű. A szolgálat útját helyezte el a világban. Most, hogy a járvány, a háború, a társadalmi-politikai káosz átfestette sorsunkat, most látszik igazán, hogy ez egyedüli menekvésünk.

Benne van világunkban. A világ emiatt már nem az a hely, ahol nélküle lehetne dolgokról beszélni, életeket élni, folyamatokat vizsgálni. Krisztus itt van a világunkban. Tudjuk, hogy vannak körülmények, melyek már azelőtt meghatározták a világ sorsát, mielőtt megszülettünk. Krisztus jelenléte már életünk előtt itt volt.

A második utat Krisztus erejével járjuk.