Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. Mt 25.40

A kicsinyekkel való tett rejtett. A látványos cselekedetek mindig a nagyokhoz kötődnek. Ha valaki egy jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen emberrel tesz valamit, az a tett
jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen marad.

De nem a király előtt! Mert ő a kicsinységben, a jelentéktelenségben, az alárendeltben van jelen. Azzá lett értünk. Ez nem a lealázkodás méretét, inkább az irányát mutatja. Így talál ránk is. Nekünk a hatalom vonzó. Ő a mélyre lát.

Ezt a látást próbálja megtanítani nekünk. Egyszerűséget, barátságot, közvetlenséget tanít. Megpróbál rávenni, hogy legyünk önzetlenek, hiszen ő is ilyen. Így válnak mozdulataink az ő mozdulataivá.

Miért kellene fáradoznunk Isten keresésén? Mindenütt ott van.

A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki… (Ézs 42,3)

Számomra ez a mondat az év fordulója. Egykor az augusztusi fóti tanfolyamra, később a gyenesi konferenciákra esett. Ez lett a záróköve a nyárnak, életem fontos mondata. Sokáig úgy tudtam, hogy amiről beszél, szent tárgyak, amelyek a templomi felszereléshez tartoztak, hibátlannak kellett lenniük. De most azt olvastam, hogy a Messiás nem a templomból, hanem az egyszerű otthonokból szedte össze ezeket.

Míg a templom tisztasága nem engedi Istent az emberhez, a hétköznapok esendősége igen. Pedig mennyire szeretnénk magunk is tiszták, épek és szentek lenni. A Messiás úgy lát minket, ahogy vagyunk: repedten, füstölögve, tartás nélkül, levegő és fény nélkül. Lecserélésre megéretten, haszontalanul. Megérint most ennek visszafordíthatatlan volta. Ezek a tárgyak nem javíthatók.

Mégis kell neki. Nem tudom, miért. Talán a törékenységben teljesedik ki az az erő, amit Ő hoz közénk? Talán ez a mintázata annak, hogy hogy találkozhatunk egymással is? Talán ez az egyedüli állapot, amelyben érthetővé lesz szava, láthatóvá lesz cselekedete? Ez az Ő titka. Beavatatlanul éljük át az új kezdet csodás lehetőségét.

Ő tesz szóvá, fénnyé, jellé.

Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. 1Pt 5.5

(Az arrogánsokkal harcban áll, az alázatosaknak pedig örömöt ad.) Szeretjük ezt a mondatot, de minden evolúciónak ellene mond. Az arrogánsak, akik érvényesítik a maguk igazát, jogát, erejét – ők jutnak hatalomhoz, ők írják a világ történelmét, ők számítanak. Az alázatosak (az eredeti szó alacsonyt is jelent), nos ők pedig valami vígaszt keresnek az életben.

Akkor miért szeretjük ezt a mondatot? Talán azért, mert elfáraszt minket a saját arrogáns voltunk, szeretnénk megpihenni alázatosan, ahogy Dsida mondja: „Ma nem lázadtam fel/ a lassú meder ellen,/ma békésen hömpölyögtem/és megcsókoltam öreg falvak lábát.” Ez ajándékba kapott öröm.

De ennél többről van szó. Amíg a magunk imádata fő hajtóerőnk, magunk érdeke a legfőbb jó, magabiztosságunk kikezdhetetlen, addig hogy tudnánk Istent megérteni? Addig hogy tudnánk észrevenni a mellettünk ülő éhezőt, a másféle igazat valló szenvedőt, az érdekeit soha érvényesíteni nem tudó nálunk alacsonyabbat?

Isten mellettük ül.

Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott. 33. Zsoltár 12.

Van népem. Itt most elsősorban nem a magyarra gondolok, bár gondolhatnék, de kicsit más tartalmú népről beszélek. Akik hozzám tartoznak. Gyakran gondolok rájuk, van, akiket hordozok, van, akik engem hordoznak. Körülvesznek az életben, felelős vagyok értük, és ők is gondolnak rám.

Meg lehet-e fogalmazni sorsomat rajtuk keresztül? Talán igen. Biztos, hogy koncentrikus körökben vannak közel hozzám, de ha a sorosomat kell megfogalmaznom, akkor rájuk gondolok. Ők az én örökségem. Az örökség meghatároz, elrendel, nem csak elindít, nem csak kiindulópont, hanem sors.
Az én népem az én sorsom.

Így vagyunk Isten körül. Meghatározzuk Őt, sorsává leszünk. Népe vagyunk, gondol ránk minden nap. Sorsa vagyunk, öröksége vagyunk, bennünk találja meghatározottságát. Nem lehet könnyű egy folyton ellenséges népet, sorsot szeretettel kezelni. Isten azonban gyermekeiként gondol ránk. A gyermekünk, népünk, örökségünk, sorsunk. Egészen a miénk.

Gondol rám Isten. Ez sors. Az enyém és az Övé.

Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. Lk 12.48b

Milyen megtisztelő megbízás! A „sokat kívánnak” azt is jelenti, hogy van mit csinálni, ajtók tárulnak, van hol belépni, van tere a szavaknak, vannak fülek hallásra és vannak utak, melyeken járni lehet.

Másfelől a múltból rám zuhannak elmulasztott lehetőségek, melyeket megtehettem volna, de nem tettem, szavak, melyek némán belém szorultak, találkozások, melyek elmaradtak. Ezeken keresztül Isten miattam nem jutott céljához, miattam nem tudta tenni a dolgát. Tétlenségem akadállyá tett.

De az örömhír az, hogy a végén akár szégyenkezve, akár büszkén, de Isten előtt állunk majd. Hogy Ő maga mond az életünkről valamit. Emiatt a találkozás miatt ez a mai nap rendkívüli érték: a cselekvés napja. És minden nap, melyen valamit még tehetünk, ajándék.

És Ő, aki meghitt szavaival annyiszor adott vigaszt, bátorítást és új feladatot, számonkérő bíróvá, kegyetlen szörnyeteggé válna azon a napon? Semmiképpen!

Hiszen apánkként szeret.

Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ef 5.8-9

Jóság. A szó kedvességet is jelent. Milyen érdekes, hogy amikor Pál az új gondolkodásról, a világosságban való életről gondolkozik, akkor egy félig-meddig hangulati megnyilvánulását sorolja elsőként. Nem elhatározásról, nem új szabályokról beszél, hanem valamiről, ami vagy szemlélet vagy hangulat vagy valami titokzatos, belülről fakadó érzés.

Igazság. Ez tevékenység a javából. Ez az igazság észreveszi a társadalmi elcsúszásokat, segít a szegényeken, rosszul érzi magát, ha a mellette ülő nem eszik. Ez az igazság nem engedi, hogy bántsanak valakit, a gyenge mellé áll, a kitaszítottal vállalja a kitaszítottságot.
„Amíg létezik alsóbb néposztály, én hozzá tartozom. Amíg létezik bűnöző népréteg, én hozzá tartozom. Amíg egyetlen lélek is börtönben van, én sem vagyok szabad.” – idézi Vonnegut Eugene Debs-t.

Egyenesség. És végül ez a szó, ami inkább valóságot jelent, tehát, ami tényleg van. A világosság gyümölcse az, hogy kinyílik a valóság. Így az ember megtalálja a maga helyét a világban, úgy látja magát, ahogy kell, és azt mondja, ami van.

A világosság nevel minket. Krisztus világossága van rajtunk.

Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Ef 2.19

Van hely, amelyre azt mondhatom: itthon vagyok? Ez lehet az emberi élet egyik legfontosabb mondata: van helyem a világban. Nem véletlenül beszél erről Jézus a nagy vacsora példázatában. Az én pályám olyan, hogy eddigi felnőtt életemben nem adatott meg ez a mondat materiális értelemben. De megadatott közösségileg. Emberek közé ültem, asztal mellé, jó szavak közé. Ez is otthonlét.

Pál bátorítása olvasóinak, akik nem zsidók, hogy bátran éljenek, hisz Isten körében teljes befogadtatásban élhetnek. Nem kell kínosan érezni magukat, nincsenek hátrányban, nem vendégek, hanem családtagok. Otthon vannak. Ha az analógiát keressük: a bátorító szó a miénk. Hiszen nagyon sokan várnak arra hogy hellyel kínáljuk őket, hogy asztalhoz telepedhessenek szorongás nélkül.

Mint a vendéglátást szervező házigazda nézünk végig az asztalnál ülőkön. Mindenki itt van? Nem hiányzik senki? Minden üres szék fájó, minden nem látott arc veszteség. Ha valakit nem látunk, az egész család csorba marad. De az ajtó még nyitva. A vacsora nem a mi vacsoránk, hanem azé, aki az asztalfőn ül, és mindenkit vár befogadóan.

És igen, nekünk is van itt egy székünk.

De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ézs 43.1

Reméljük, hogy nem hazudtoljuk meg ezt az ézsaiási üzenetet akkor sem, ha nem csak népről, hanem személyes életünkről, magunkról gondolkozunk benne. Mert szívesen keresünk igazságokat saját országunkról, közösségünkről is, de aztán beborít minket a csend, magunk vagyunk, és a csendben talán képesek vagyunk meghallani ezt a békülékeny szót: enyém vagy.

Lehetne a tűzről és vízről is beszélni, hogy miken mentünk át. Akár kérdéseket is feltenni, miért nem volt simább az út, egyszerűbbek a döntések. Most azonban itt vagyunk. Az út, a döntések, az elágazások után. Beborít minket a csend, magunk vagyunk, és a csendben talán képesek vagyunk meghallani ezt a békülékeny szót: enyém vagy.

A hazatérő nép előtt komoly feladatok állnak. Országot kell építeniük. Előttünk a befogható idő a mai nap, talán még néhány előttünk, amit látunk. De nem vagyunk magunkra hagyva. Még az út legvégén sem, amikor beborít minket a csend, magunk vagyunk, és a csendben talán képesek leszünk meghallani ezt a békülékeny szót: enyém vagy.

Itt ideig, odaát örökké.

„Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6,2)

A teherhordozás érzékenyebb dolog, mint elsőre gondolnánk. Mindannyiunknak megvan az a határ, ameddig el tudunk menni a másikért. Néha egy kicsit még lehet erőltetni, de végső soron „jól csak a gyomrával lát az ember”: érezzük, hol válunk illetéktelenné, tolakodóvá, indiszkrétté.

Még nehezebb elfogadni, hogy valaki az én terhemet vegye át. Ki az, aki annyira szeret, hogy rá merjem bízni? Ki az, aki nem fordítja egyszer ellenem, hogy segített rajtam, mellettem volt, könnyebbé tette az életemet? Kiben bízhatok annyira, hogy a terhemet is rá bízzam?

Ez a bizalom a legnehezebb. Falakat kell átlépnünk, belső zárakat kell felnyitnunk. A mélyben azonban Krisztus áll. Az Ő személye oldja fel a szívünket. Ő engedi meg, hogy egymásban bízzunk; Ő tesz minket megbízhatóvá, társsá, testvérré.

Milyen más lenne a világ, ha a szívünk engedné, hogy győzzön.

Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Lk 19.10

Ez a mondat az Istenbe való kapaszkodás mondata. Odaírták a Máté féle eltévedt juh példázatához is, a már meglevő kézirathoz kiegészítésként. Mintha csak kapaszkodna Istenbe. Ott azért írták le, nehogy valakit kiátkozzanak az akkori gyülekezetből. Nehogy egy is elvesszen, hiszen az Emberfia is azért jött, hogy megmentse az elveszettet.

Itt Lukácsnál pedig Zákeus történetében van. Zákeus minden, amit a társadalom, az egyház, a tisztességes közösség szeretne kidobni magából. A métely, az átok, a szégyen. Jézus pedig odaáll mellé. Ezzel átírja az életét. Azért is kapaszkodunk ebbe a mondatba, mert ez a mondat át tudja írni az életünket.

Isten az elveszettre koncentrál. Eközben ő maga is azzá lesz. Métellyé, átokká, szégyenné. Úgy ment meg, hogy őt senki nem menti meg. Úgy talál meg, hogy ő közben elveszik. Mert az a juh én vagyok. Mert az a Zákeus én vagyok.

Ő pedig Krisztus, aki rám talál.