Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

„Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” (Jn 3,14–15)

Az ószövetségi történetben egy kígyószobrot felemelni, istenként középre állítani –megbotránkoztató, tabu, a végtelenségig kibírhatatlan. Ugyanígy állítja Isten középre a számunkra megbotránkoztatót, a tabut, a kibírhatatlant: egy akasztófát, rajta egy megkínzott holttesttel. Ez Jézus keresztje.

Önmagában mindkettő értelmetlen. Bennük csak a világ összetörtsége, elcsúszottsága, átka látszik. Csakhogy ott van mögötte, mindkettő mögött Isten ígérete: ha ránézel, helyre kerül az életed. Akkor nem árt a bűn kígyója, akkor még a halállal is meg tudunk küzdeni.

Valahova néznünk kell. Valahol meg kell tudnunk látni a valóságot. Valahol látnunk kell az életet. Valamihez kötnünk kell sorsunkat. Valamibe kapaszkodnunk kell. Ez a hét Krisztus keresztjéhez vezet. Mart testünk, mart lelkünk Benne talál gyógyulást.

Nikodémus, ez a felülről való születés kezdete.

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Mt 20. 28

Gondolkoztam, hogy vajon Máté evangéliuma csipkelődik-e Jakabbal és Jánossal, amikor megemlíti, hogy nem is a tanítványok, hanem az anyukájuk ment Jézushoz beprotezsálni a fiait? Mekkora szégyen ez! A felnőtt fiúk az anyukájuk szoknyája mögött. Vagy talán ők is bizonytalanok voltak a kérésükben? Lehet, hogy addigra tanultak már valamit Jézustól?

Bár ilyen szégyen lenne minden hatalom utáni vágyunk! Hogy ne lenne az a szék, amely a státuszunkat, erőnket jelképezné, amelyet tisztelni lehet, bár ne tudnának úgy gondolni rá, hogy közben felmelegedne szívünk a büszkeségtől. A szék helyett bár tudnánk gondolni a tevékenységre, amelyet meg kell tennünk.

Jézus tovább megy. Nem zárt hatalmi rendszerben gondolkodik, melyben jó vagy rossz szereplők vagyunk, hanem a pillanatban, melyben a feladat érvényesen támad. Nem egyházi szervezetet lát, hanem asztaltársaságot, ahol az a feladatom, hogy észre vegyem, aki éhezik, aki szomjas, aki sót kér, aki szeretne mondani valamit.

Hiszen Ő is ezt teszi, asztalhoz telepszik velünk.

Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Jn 12.24

Micsoda öröm látni a ringó búzatáblát! Most még nincs. Éppen csak bokrosodni kezd, de már látszik, hogy zöldell. Átlagos termés ígérkezik. De lesz, amikor sárgán, telt kalászokkal aratásra vár majd. Az ember hozzákötötte életét a búzához, sokan azt mondják rá: az élet.

Már senki nem foglalkozik az elvetett magokkal. A bokrosodó növény láttán ki érezné azt, hogy a vetés veszteség lenne? A búza évről évre megmutatja életünk reményét: ahogy haladnak az évek, ahogy lépnek tovább az események, talán igaz, hogy mindez egy jövőbéli kiteljesedés részévé lesz.

Ami ma történik, magában hordozza a holnap csíráját. Itt ideig, odaát örökké. Krisztus így tekint saját sorsára is. A körülötte levő kíváncsi görögöknek mondja ezt: a szeretetből való áldozatosság életet hoz. Rólunk mondja ezt: szeretetből való áldozatossága minket ajándékoz meg, mert tudhatjuk, egyedülállóan fontosak vagyunk Isten számára. Bennünk ringanak a sárguló búzatáblák. Belőlünk fakad az élet.

Hogy sokan jóllakjanak.

Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. Lk 9.62

Szemem az úton, megyek a magam szántásában. Üzletek vannak előttem, nyereség és dicsőség. Sietnem kell, nem késhetek, minden rendben lesz, már előre érzem a siker ízét. Az úton valaki fekszik. Rablók hagyták helyben. Mindenki elment mellette. Szemem már nem az úton van, nem a nyereségen, sikeren, dicsőségen. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szemem a házon, gyűlölöm. Haragom ekeként tör-zúz mindent, magam vagyok az ekevas, dühömmel szánt a sors. Az éhezés kényszere hazahozott a szolgaság házába, megaláztatás vár rám, a bezártság pokla. Apám tiszta fehér ruhája vakít el. Ölelésében beszívom a jól ismert illatot. Nem látom már a szolgaság házát, szántásom szánalmasan fékeződik meg. Már csak Őt látom. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szeme rajtam van. Ismeri életem feltörhetetlen köveit, a próbás tarackokat, a nehezen mozduló rögöket. Erősen fogja az ekét, nem fordul hátra, hiszen minden vágya az, hogy termővé tegyen. Így megy ez minden évben. Nem törődik a fáradtsággal, a szenvedéssel, a halállal. Csak eggyel törődik, velem.

Hogy alkalmassá legyek az Ő szántásában.

Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Rm 5.8

Előtte – utána, előbb – utóbb. Vajon lehet így mérni az ember életét? Szoktuk: „akkor még tudtam ezt”, „mostanra megtanultam”, és ezekhez hasonlók. Vajon képesek vagyunk-e magunk mögött hagyni a múltat, képesek vagyunk-e teljesen újat kezdeni. Az a gyanúm, nehezen.

Bár kimondhatnám ezt: amikor még bűnösök voltunk! Azt sejteti a mondat, hogy most már nem. Mindig irigyeltem azokat, akik tudtak ilyen tudatosak lenni. Nekem nem megy. Emlékeim, döntéseim velem jönnek mindenhová. Vétkeim újra és újra nevemen szólítanak. Megsebzett sorsok vádolnak.

Reményem, hogy Isten tudja mindezt. A páli mondat arról szól, hogy mindig Isten kezdeményez. Rövid szakaszokban gondolkozik, tudja, kik vagyunk. Mindig Krisztus keresztjén keresztül néz. Ez a tudás „adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.”

Isten szeretetét tanuljuk.

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14)

Lehetne beszélni arról, hogy ki kivel él szívesen, hogy milyen elköltözni vagy beköltözni, de az együttlakás érzékeny tartalmai akkor válnak élessé, amikor valaki hiányozni kezd valahonnan. Egy házaspár, akik évtizedekig éltek együtt, de különválnak, egy fiatal, aki elköltözik hazulról, hogy saját életet éljen… Ilyenkor látszik igazából, hogy mennyire fontos volt valakinek a jelenléte.

Ha nem velünk, hanem közöttünk – az is így fedezhető fel. Valaki a társaság lelke volt, vagy csak csendben mindig együtt ment a többiekkel, mindegy, amikor elveszítjük, kilép, nem jön velünk többé, az egész társaság arculata változik meg. Valakinek a jelenléte minket ír át.

A testté lett Ige velünk van. A történelmi múltban, és ezen a mai napon is. A szeretet, megbocsátás, nagyvonalúság, befogadás, kedvesség itt van közel. Nem kell szenvednünk a hiányát. Hacsak mi nem akarunk elköltözni, kivonulni, saját mogorva utainkat járni, Ő szívesen lakik velünk. Ő szívesen költözik be hozzánk. Ő kész egy utat járni velünk.

Bosszú, harag, ítélkezés, kegyetlenség, hazugság – mennyire értelmetlen ostobaságunk mindez!

„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! (Fil 4,4–5)

Korán reggel a gyertyagyújtáshoz egy gyufát kerestem a templomban. Hihetetlen, hogy ott, ahol annyi gyertya ég, nem lehet találni egy doboz gyufát! Volt egy öngyújtó, de az nem működött. Lehetetlen, hogy emiatt ne legyenek ma ádventi fények! Már minden fiókot kihúztam, minden szekrény ajtaját kinyitottam. Végül az oldalhajóban megláttam egy térdeplőzsámolyt, ennek is volt egy kis fiókja.

A fiók üresnek látszott, de a mélyén megzördült valami, egy parányi kulcscsomó. Rozsdásan, évek óta ott heverhetett már elfelejtve. Mire használhatták, mit nyithat ez? Visszatettem, átadtam az enyészetnek, soha nem tudom meg, melyik zárhoz tartozott.

Örömöm zárjának kulcsa valahol egy elrejtett fiók mélyén lenne? Hiába feszítgetem ajtaját, nem nyílik? Pedig mennyire hiányzik a világnak felszabadult örömünk, mosolygós odaadásunk, kedves bocsánatkérésünk és megbocsátásunk. Pál átnyújtja a kulcsot, nem veszett el: az Úr közel, egészen közel, megérint, mellénk telepszik, ne félj!

Ez a kulcs. A gyufa persze ott volt a helyén, azért nem találtam.

Építsetek utat a pusztában az Úrnak!..az Úr jön hatalommal. (Ézs 40. 3,10)

Pusztaság. Mennyire megfelelő szó arra, amit élünk. Rosszkedvű fáradozás, kegyetlen vereségek, magunk mögött hagyott árkok, semmibe vesző utak. Van itt-ott egy-egy oázis, kicsit kiesebb zöld folt…, valóban, de aztán újra megmutatja hatalmát a pusztaság.

Lemondtam már arról, hogy egy út is vezetne hozzám. A szél elfújta a nyomokat, a gaz benőtte az ösvényeket. Lassan elveszítem az indulás, keresés, célhoz érkezés reményét. Nem érkezik senki hozzám, nem indulok sehová. A pusztaság a végső magány.

Ő azonban jön. Nem várja, hogy az út elkészüljön, nem függ közeledése attól, elég szorgos voltam-e. Jön hatalommal. A pusztaság pedig kivirágzik lába nyomán. Az utak ismét láthatóak, a sebek begyógyulnak, az árkok behegednek, a célok felragyognak.

Az Úr megérkezik.