Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Rm 8. 14

Voltam a szegedi egyetemen, ahol az orvosokat avatták. „Önök orvosok.” Utólag már nincsenek meg a pontos szavak, de valami ilyesmi volt. Büszke voltam végtelenül, hiszen a lányom is ott kapta meg a diplomáját. Micsoda hihetetlen élmény, amikor valaki hallhatja azokat a szavakat, melyek őt valamivé teszik: orvossá, vezetővé, egy kör tagjává, felnőtté, apává, anyává, nagyszülővé.
Most ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Sokat kínlódom ezzel a mondattal. Hogy hangzik? „Azok lehetnek Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel”, vagy „Isten Lelkének vezérlete Isten fiaivá tesz”? Hajlok arra, hogy Isten Lelke az aktív, tehát, hogy ő tesz minket Isten fiaivá. Mindegy. Valahogy ez a kettő összetartozik. Nem, hiszem, hogy feltétlenül sorrendet kellene állítanunk. Ma ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Nem vagyunk a törvény kötelékében. Nem vagyunk Isten kitagadottjai. Nem vagyunk idegenek Isten körében. Nem vagyunk szolgák Isten házában.

Ki vagyok, mire jutottam? Vagyok-e valaki egyáltalán? Jutottam-e valamire? A bátorító szó nem teljesítményeinket sorolja, végzettségünket, eredményeinket, adottságainkat, hanem ezt: ne félj, Isten gyermeke vagy! Mondhatod neki azt – ahogy pár sorral lejjebb a Római levél írja -, „apám!”. Ráadásul abban a kedves, közeli formában, ahogy Ő is mondja: „gyermekem!”

Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Zsid 13.8

Semmit nem változtál, mondja valaki. Tudom, hogy nem igaz, van tükröm is, naptáram is. A dolgok mindig ugyanazok, mondja valaki prédikátori bölcsességgel. Tudom, hogy éppen ahhoz kellene felnőnünk, hogy a dolgok változnak, hogy minden változik.

Rémisztő számomra egy olyan vallás, melyben az istenség mozdulatlanul, változatlanul, változhatatlanul trónol a változó világ fölött. Hála Istennek, nem ilyen a miénk. Isten hihetetlen dinamizmusával fordul felénk, újabb és újabb utakat, szavakat keresve. Krisztus eljövetele a legjobb bizonyíték arra, hogy Isten hogy tud változni.

Egy azonban nem változik. Az indulat, mely Krisztusban fogalmazódott meg. Az a szeretet, mely saját életünkben, kisgyermek korunktól mostanáig követett. Az a nyíltszívűség, értünk aggódás, mely az utolsó napon sem teszi majd őt szörnyeteggé. Ez nem változott.

Erre lehet számítanunk.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. (Jn 1.14)

Torokszorító ez a mondat, ha hagyjuk, hogy minden részlete hasson ránk.

A szó, Isten teremtő szava, mellyel bolygókat és kecskéket alkotott, mellyel megformálta veséimet és kialakította tudatomat, egy emberi sorsban öltött testet. A szöveg drasztikusan fogalmaz: hússá lett. A láthatatlan, kiábrázolhatatlan Isten egy nagyon is látható, fiatal názáreti férfiben mutatkozott meg, aki szót tudott érteni azokkal, akikkel találkozott, de sebezhető és halandó is volt.

Az eredeti szó sátorozásról beszél. Nemcsak megjelent közöttünk, hanem velünk sátorozott. Együtt táboroztunk, a szomszédunk volt. Reggel együtt ébredtünk, velünk reggelizett, kész volt velünk nevetni és részvéttel volt fájdalmaink iránt. Együtt énekeltünk és dolgoztunk. Isten teremtő szava láthatóan a társunkká lett.

És benne megláttuk Istent magát. Nem üzenetet adott át, nem a tanítást közvetítette, hanem ő maga volt Isten. És innen a világ mássá lett. Igaz, hogy ez történelmünk egy régi pontján történt, de a kapcsolat nem ért véget és nem változott. Lehet, hogy már nem látjuk, de a szomszédunk maradt, lehet, hogy nem halljuk közvetlenül a nevetését, de derűje felvidíthatja napjainkat. Lehet, hogy nem érezzük testünkön azt, hogy átkarolja vállunkat, de együttérzése soha nem hagy el minket.

Karácsony. Isten emberré lett. Ember volta kitörölhetetlen Isten történetéből. Ami egykor volt, a mai nap története is.

„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! (Fil 4,4–5)

Vannak, akik nagyon vigyáznak a köszöntésekre. Ismerek embereket, akik nem mondanák ki, hogy „kellemes karácsonyi ünnepeket!”, mert – ahogy ezt egy egykori professzor mondta — kellemes a lábvíz. A legtöbben elkoptatott szavakat használunk: boldog, áldott, örömteli, és ezekhez hasonlókat. Ezért olykor rá kell erősítenünk: tényleg komolyan gondoltuk.

Az „Örüljetek!”, „Hajre!” – köszöntés. Egyszerű hétköznapi köszöntés, olyan, mint a „jónapot”. De ki gondol utána annak, hogy tényleg egy olyan napról beszélünk, ami jó? Ezért Pál is megismétli. Hé, komolyan gondolom, nem egyszerűen „hajre!”, hanem örüljetek, tényleg: örüljetek!

Hogy az ünnep tényleg áldott legyen, valóban: áldott. Hogy tényleg örömteli. Mert az ünnepekben az Úr közel van hozzánk, megérint, megszólít, tényleg: megszólít. Csak meg kell állnunk, csak ki kell lépnünk az üres „hajre!” odadobásából, és megérteni a szavakat, úgy, ahogy ő mondja. Mert a jel nekünk szól. Milyen szánalmas, hogy értéktelenné vált szavainkat erősítgetni kell!

Mégis újra, megismétlem: örüljetek, mert nekünk szól!

Építsetek utat a pusztában az Úrnak!..az Úr jön hatalommal. (Ézs 40. 3,10)

Út. Az örök parabola. Honnan megy hová? Kik járnak rajta? Járható-e vagy sem? Önmagában már az szép, hogy Isten utakat használ. Mert bár örök parabola az út, az út emberi reláció. Mi, akik a térnek és időnek ebben a felfogásában élünk, nekünk jelent valamit az út, ami vezet valahonnan valahová, és megtételéhez idő kell. Isten ebbe az emberi relációba érkezik.

Vezet-e még út hozzám? Miközben vágyva vágyom arra, hogy valaki megérkezzen, gondosan fáradozom azon, hogy a felém vezető utak járhatatlanok maradjanak. Szeretetlenségem sziklái, kegyetlenségem kátyúi, barátságtalanságom törései – valódi akadályokat támasztanak.

Megtalálom-e a mások felé vezető utakat? Egyszerű lenne pedig. Csak el kellene indulnom rajtuk, csak lépnem kellene feléjük. Úttalan utak, járatlan utak feszülnek közöttünk. Isten mégis megérkezik. Nem karácsonykor, hanem most. Nem tudni, hogy lépi át az akadályokat. Nem tudni, hogy hatol át a mindenségen és az örökkévalóságon. De itt van, közel van, útjainkat járja, hogy mi is utat találjunk.

Az Úr jön hatalommal.

„Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” (Lk 21,28)

Próbáltam figyelni, de nem találtam okát, hogy az emberek, ha hirtelen nagy fájdalom, csapás vagy félelem éri őket, miért kuporodnak össze, miért esnek le a lábukról? Magam is voltam már így, de láttam másokat is, nem is egyszer. Lehet, hogy ez valójában magzatpóz? Ebbe kényszerít minket a rémület?

Lehet, hogy nem is csak a hirtelen jött rémület görnyeszt, hanem folyamatosan ebben élünk, görnyedt, megalázott voltunk életünk megszokott tartásává vált már. Félelmünk az igazságtól, rettegésünk a rabságból való felegyenesedéstől, elszenvedett csapások sora, mind a földre nyom le. Lefelé meredő arcunkkal képtelenek vagyunk az ég felé nézni.

Az evangélium szava a félelmek közepette szólít meg. Akkor hangzik, amikor ellenállhatatlanul összegörnyedünk, amikor egyetlen segítő szó sem jut el hozzánk. Akkor hangzik, amikor ráébredünk, hogy görnyedtségünk életformánkká lett. A végső reménytelenségben.

Talán éppen most.

„Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas.” (Zak 9,9)

Minden mozog. Ábrahám elindul. A pusztai vándorlás népet formál. Az egész bibliai történet úton van. Az út mindig kérdez, célt keres, kiszolgáltatottá tesz, leszűkíti igényeinket. Az úton társak szegődnek mellénk, hogy ne legyünk magunk, hogy ne tévedjünk el. Persze szép a cél, de az érték maga az út. Hogy úton vagyunk.

A messiási idő nem végpont, hanem kezdet. A zsidóság második templomot épít, valami új indul el, amikor Zakariás elmondja ezt a mondatot. Jézus pedig szamárra ül, hogy beteljesítse a kezdet próféciáját, hogy visszafordíthatatlanná tegye az utat, mely a kereszten át a feltámadáshoz, az örökkévalóság felé vezet.

Életünk megkövült törvényeinek előítéletessége alól, megbénult kapcsolataink közül, szokványos közhely-mondataink szajkózásából ki állíthat újra talpra, ki indíthat újra útnak? Ami áll – halott. A mozdulatlan – bálvány. A változás nélküli – kegyetlen.

Jézus maga mellé ültet a szamárra.

„Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva.” (Lk 12,35)

Fel lehet-e egyáltalán készülni bármire? El sem tudom képzelni, milyen lesz, ha kezembe kapom a halálos betegségemről szóló leletet, ha rám szakad egy földrengés sújtotta épület, ha sokszorosára nő a hőmérséklet körülöttem. Vannak persze már tapasztalataim. Mögöttem vannak események, melyeket soha nem mertem volna elképzelni, hogy bekövetkeznek, mégis megtörténtek. De felkészülni?!

Ugyanakkor mindig készülünk. Nem hisszük, hogy bekövetkezik, de fantáziánk képes megjeleníteni a várható veszedelmeket. Vannak előre megírt forgatókönyveink, hogy akkor mit csinálunk majd, hogy viselkedünk majd. Belénk kódolódott már néhány reflex, hogy legalább a minimális méltóságunkat megtartsuk, hogy ne omoljunk össze.

De miről is beszélünk? Nem pusztító katasztrófa, nem a poklok pokla vár, hanem találkozás mennyei Atyánkkal. Az asztalhoz telepedés ünnepére készülünk. Nem félelemből van felövezve derekunk, nem félelemből gyújtjuk meg lámpásunkat. Örömre készülünk. Nem találunk ki elhárító, magunkat megmentő trükköket, hogy valahogy túléljünk, hanem teljes bizalommal kapaszkodunk Istenbe.

Mint a gyermekek az apjukba.

Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé… (2Kor 5,10)

Nem az akármilyen állam bírói testülete elé, nem az ilyen vagy olyan intézmény fegyelmi bizottsága elé, nem a számonkérő bizottság nyomozati eredménye elé, nem az igazságkereső és kinyilvánító történelmi kutatók szakcsoportja elé, nem a vizsgáztató vagy felvételi bizottság asztala elé, nem Pilátus és nem Heródes ítélőszéke elé, hanem Krisztus ítélőszéke elé.

Ismétlődő pillanatok. Krisztus megkötözve áll Pilátus ítélőszéke előtt, fején töviskoszorú, megverve, megalázva, egy rémes emberi kegyetlenség közepette. Én ott állok majd egyszer előtte, bűneim töviseivel, gonoszságom kötelékeivel, megverve, megalázva az élet terhétől. Hogy tudna olyan kegyetlen lenni, mint Pilátus?

A jövőről nem sokat tudok,/de a végítéletet magam előtt látom./Az a nap, az az óra, mezítelenségünk/fölmagasztalása lesz. //A sokaságban senki se keresi egymást./Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi/a keresztet, s az angyalok, a mennyek/állatai, fölütik a világ utolsó lapját.//Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:/nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt/tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja/a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Mondja Pilinszky János.