Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ézs 43.1

Reméljük, hogy nem hazudtoljuk meg ezt az ézsaiási üzenetet akkor sem, ha nem csak népről, hanem személyes életünkről, magunkról gondolkozunk benne. Mert szívesen keresünk igazságokat saját országunkról, közösségünkről is, de aztán beborít minket a csend, magunk vagyunk, és a csendben talán képesek vagyunk meghallani ezt a békülékeny szót: enyém vagy.

Lehetne a tűzről és vízről is beszélni, hogy miken mentünk át. Akár kérdéseket is feltenni, miért nem volt simább az út, egyszerűbbek a döntések. Most azonban itt vagyunk. Az út, a döntések, az elágazások után. Beborít minket a csend, magunk vagyunk, és a csendben talán képesek vagyunk meghallani ezt a békülékeny szót: enyém vagy.

A hazatérő nép előtt komoly feladatok állnak. Országot kell építeniük. Előttünk a befogható idő a mai nap, talán még néhány előttünk, amit látunk. De nem vagyunk magunkra hagyva. Még az út legvégén sem, amikor beborít minket a csend, magunk vagyunk, és a csendben talán képesek leszünk meghallani ezt a békülékeny szót: enyém vagy.

Itt ideig, odaát örökké.

„Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6,2)

A teherhordozás érzékenyebb dolog, mint elsőre gondolnánk. Mindannyiunknak megvan az a határ, ameddig el tudunk menni a másikért. Néha egy kicsit még lehet erőltetni, de végső soron „jól csak a gyomrával lát az ember”: érezzük, hol válunk illetéktelenné, tolakodóvá, indiszkrétté.

Még nehezebb elfogadni, hogy valaki az én terhemet vegye át. Ki az, aki annyira szeret, hogy rá merjem bízni? Ki az, aki nem fordítja egyszer ellenem, hogy segített rajtam, mellettem volt, könnyebbé tette az életemet? Kiben bízhatok annyira, hogy a terhemet is rá bízzam?

Ez a bizalom a legnehezebb. Falakat kell átlépnünk, belső zárakat kell felnyitnunk. A mélyben azonban Krisztus áll. Az Ő személye oldja fel a szívünket. Ő engedi meg, hogy egymásban bízzunk; Ő tesz minket megbízhatóvá, társsá, testvérré.

Milyen más lenne a világ, ha a szívünk engedné, hogy győzzön.

Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Lk 19.10

Ez a mondat az Istenbe való kapaszkodás mondata. Odaírták a Máté féle eltévedt juh példázatához is, a már meglevő kézirathoz kiegészítésként. Mintha csak kapaszkodna Istenbe. Ott azért írták le, nehogy valakit kiátkozzanak az akkori gyülekezetből. Nehogy egy is elvesszen, hiszen az Emberfia is azért jött, hogy megmentse az elveszettet.

Itt Lukácsnál pedig Zákeus történetében van. Zákeus minden, amit a társadalom, az egyház, a tisztességes közösség szeretne kidobni magából. A métely, az átok, a szégyen. Jézus pedig odaáll mellé. Ezzel átírja az életét. Azért is kapaszkodunk ebbe a mondatba, mert ez a mondat át tudja írni az életünket.

Isten az elveszettre koncentrál. Eközben ő maga is azzá lesz. Métellyé, átokká, szégyenné. Úgy ment meg, hogy őt senki nem menti meg. Úgy talál meg, hogy ő közben elveszik. Mert az a juh én vagyok. Mert az a Zákeus én vagyok.

Ő pedig Krisztus, aki rám talál.

„Jézus Krisztus mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. ” (Mt 11,28)

Az utóbbi időben, gyülekezetünkben, a gyónás idején gyakran hangzik el ez az evangéliumi idézet. Bűnünk fáraszt. Valóban. Olykor szinte kézzel foghatóan lelassít, meggyötör rossz döntéseink súlya. Ránk terhelődik az okozott sebek lelkiismeretfurdalása. Ott állunk, várjuk a feloldozást. Vállunkat terheli számtalan
vétkünk.

Hitünk biztos a megnyugvásban. Tudjuk, hogy Krisztus ölelésében feloldozódunk, fellélegezhetünk, továbbléphetünk, valódi megnyugvásban lesz részünk. Nem olyanban csupán, amely hirtelen békét ad, hanem, mely kitép a bűnök hálózatából, véglegesen felszabadít fogságunkból.

De a hívás nélkül nem hinném el, hogy ez velem történhet meg. Hogy nemcsak másnak, nemcsak hirdetett módon, hanem nekem, az én vétkeimből, az én súlyos vétkeimből ad feloldozást. Hogy a „mindnyájan” kimondásakor rám néz, engem keres, engem bátorít, engem hív.

Hogy megnyugvást adhasson.

Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem. Lk 10,16

Ki merne belegondolni ebbe a láncolatba? Jézus azt mondja, hogy azokat az embereket, akik róla beszélnek, nevében szólnak, pontosan az a fogadtatás illeti meg, mint őt magát. Azaz, aki ezeket az embereket elfogadja, Krisztust fogadja el. Aki ezeket az embereket elutasítja, Krisztust utasítja el. Aki Krisztust elutasítja, Istent utasítja el. Aki Krisztust elfogadja, Istent fogadja el.

Egyszerre felvonul a Krisztus nevében szólók sokasága: a hazugok, a képmutatók, a gonoszok, a törvényeskedők, a gyilkosok, a kegyetlenek, a tévedők, az ügyeskedők, a pénzsóvárok, a manipulatívak, a durvák, az ostobák, a műveletlenek, a kiégettek, a cinikusok, a megalkuvók és az árulók. Magam is.

Mégis kitárul a végtelen lehetőség. Emberi szavakon keresztül Isten szava szólhat. Emberi gondolatok nyomán Isten akarata bontakozhat ki számunkra elérhetően. Jézus azt mondja, hogy emberi utakon keresztül találkozhatunk Istennel.

Ki akarná ezt elutasítani?

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal! 2Kor 13.13

Kegyelem. Öröm, hála, elfogadottság, szépség, kedvesség, bájosság, jóság, jóakarat – ez a szó ezeket mind jelenti. Talán nem is kell szétválasztani, talán éppen így, összességében fejezi ki azt, amit Krisztusban kaptunk. Ez töltse be a mai napot!

Szeretet. Az a szeretet, melyről csak képeink vannak, villanásaink, az a végtelen, viszonzást nem váró, ami könnyeket csal az ember szemébe, melynek jelenlétében el van rejtve éltünk és halálunk. Ez a szeretet Isten maga. Ez töltse be a mai napot!

Közösség. Melyben elrejtőzhetem és különleges vagyok egyidejűleg. Mely hordoz, biztonságot ad, lelkesít. Melyben fontossá válik nekem is mások élete, sorsa, és a barátság nem szlogen, hanem elementáris összetartozás. Ez vegyen körül a mai napon!

Ez az Istentől kapott sok jó legyen mindnyájatokkal!

„Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.” Zak 4.6

Miért nem hatalommal? Most itt nem az én hatalmamról van szó, hanem az Övéről, a Seregek Uráéról. Mi mással mutathatná meg nagyságát, ha nem hatalmával? Milyen Isten az, aki nem tudja megmutatni hatalmát?

Miért nem erőszakkal? Elég volt már a türelemből, az újabb és újabb esélyekből! A Seregek Ura az erőszak élén áll, ráadásul egy szent erőszak élén. Nem ez kellene a világnak? Az Ő hatalma révén naggyá lenne a kereszténység, erőszaka által rend lenne a világban!

Lelke türelmes, jóságos, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr… Nem mond le soha senkiről, mert az egy is fontos neki. Nem tarolni akar, még csak nem is nyertes akar lenni, hanem kész vesztessé lenni a kereszten, hogy megmutassa teljességét.

És erre hív minket is. Ki akarna még ezután keresztény lenni?

Jézus mondja: Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. Jn 12.32

Felemeltetik. A katonák megfogják a kereszt vízszintes szárát, és felemelik. A test iszonyú kínokat él át, a szögek tépi a kezet, az ízületek megfeszülnek, a sebekből ömlik a vér, a tehetetlenség és megaláztatás semmivé teszi az emberi tartást. Felemeltetik.

Felemeltetik. Ebben a pillanatban mutatja meg benne leginkább Isten magát. Aki látja ezt a mozdulatot, senki nem mondaná meg, hogy most látszik legjobban a világmindenség Teremtője, a Mindenható, az Örökkévaló. Ez azonban a hit látása. Emberi szem csak a vért, a megalázott testet, a halált látja. A hit látása azonban Istent. Felemeltetik.

A történeteknek, az időnek, az elrendeltetésnek olyan gyújtópontja ez, mely a mi történeteinket, időnket és elrendeltetésünket magához húzza. Nem tudunk nélküle élni. Lehet megfeledkezni róla, sőt akár tagadni is, de mit számít. Krisztus keresztje „szálkaként” – ahogy Pilinszky mondja – ott van a világ testében.

Van miért felkelni, elindulni, tenni és szólni.

Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat, szeretetét nem vonta meg tőlem. Zsolt 66,20

Nem a szép szavakért, nem a mély gondolatokért, nem a helyesen fogalmazott mondatokért, nem a hibátlan arányérzékért, nem azért, mert már van, amit letettem az asztalra, nem az évtizedeken keresztül tanúsított hűségért, nem az egyházi munkáért, sőt talán éppen mindezek ellenére, de voltaképp úgysem fogom tudni, hogy miért, de nem utasította el imádságomat.

Miközben Neki világok pattantak ki gondolataiból, biológiát, fizikát, kémiát és matematikát alkotott, emberi rendszereket lát át hibátlanul, emberi sorsokat követ hűségesen, tisztán látja az elcsúszásokat, a kárhozatos folyamatokat, az emberi gonoszság természetrajzát és a jó parányi ösvényeit, aközben – vagy talán éppen ezért – meghallgatta imádságomat.

Mert érthetetlen szenvedéllyel keresi azt, ami megmaradt, amibe kapaszkodhat, amivel megmenthet. Az imádság idején találkozunk. Találkozásunk az egyetlen lehetőség. Minden ostoba felületesség, képmutató vallásosság, magamutogató szócséplés ez ellen a találkozás ellen szól. Mintha tudatosan kerülnék ezek az egyedüli lehetőséget: az őszinte, olykor szavak nélküli mély vágyat, hogy Isten és ember találkozhasson végre.

Itt ideig, odaát örökké.

Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobbja, az ő szent karja. 98. Zsoltár 1

Mi a haszna az éneklésnek? Valójában semmi. Na, ez talán nem igaz. A katonák tudnak együtt lépni az énekre. Bizonyos munkák az énekre ütemesebben végezhetők. A gyerek is könnyebben elalszik, ha énekel neki az édesanyja. És persze vannak az énekesek, akik ebből élnek. De azért meglennénk nélküle, ahogy ez időnként el is hangzik itt-ott.

Viszont, ha valaki énekelt már négyszólamú kórusban, ha kánonozott családi körben, hallotta Eric Claptont, a Simon és Garfunkel duót, Sarastro áriáját, tudja, hogy az éneklés olyan varázslat, valami olyan csoda, ami nem csupán végtelenül emberi, hanem a világot mássá teszi. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme van a világnak ének nélkül?

Ahogy Isten tetteit látjuk, minden hasznos szánalmasnak tűnik. A teljesítményeknek nincs értéke. Valami szép kell! Valami olyan szép, aminek semmi haszna, önmagában van az értéke. Olyan, mint egy művészi alkotás vagy egy szép ajándék. Mert csak ez illik Istenhez. A gyönyörködtetés. A szépség haszontalansága. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme a világnak enélkül?

Így szólal meg az új ének.