Heti ige – Szentháromság ünnepe utáni 16.

Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. 2Tim 1.10

„Az örömhír által fölragyogtatta a romolhatatlan életet.” Átsiklunk ezen a mondaton, túl vallásosnak tűnik, túl távolinak, túl ünnepinek. Közben azonban az életünk romlik. Romlik a kor miatt, de romlik az elrontott helyzeteink miatt is. Szavak rongálják, indulatok tépik.

A romlásról nem akarunk beszélni. Mint egy rejtett betegség, amit soha nem vallunk be, csak tudjuk, hogy ott van, nem áruljuk el, de azért tudjuk, hogy egy napon nyilvánvalóvá lesz. A romlás jelen van minden szavunkban, mozdulatunkban, minden elkeseredett haragunkban.

Van-e, ami áttörhetné ezt az átkot? Van-e, ami meggyógyíthatná ezt a romlást? Pál azt mondja tanítványának, Timóteusnak, hogy ne szégyellje, hogy ez egy egyszerű emberi név, mert emögött a név mögött van szabadításunk, átkaink megtörése, az elmúlhatatlan élet.

Isten ereje.

Heti ige – Szentháromság utáni 15.

Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok. Gal 5.7

Átrendezem a rendszereket, melyek támasztják az életemet. Összegyűjtöm ötleteimet, számba veszem lehetőségeimet, végig gondolom, kik segíthetnének rajtam, de a legmélyén tudom, hogy valójában nincs megoldás. Hiába az ötletek, fáradtságok. Senki nem tud segíteni, a végén magamra maradok, kifosztva állok, tönkre tesz, megaláz, szégyenben hagy. Ez a gond.

Hogy hagyjam rá? Sokféle út között rá nem gondoltam. Pótcselekvésnek tűnt volna. Amikor már nincs semmi, legalább ő? A végső fügefalevél, ahogy Al Pacino mondaná. Az már a reménytelenség maga, akkor már minden erőm és energiám elfogyott. És vajon mit tudna segíteni, amikor a gond nem csupán földhözragadt, hanem a földbe is döngöl.

Akkor átölel. Mert neki is van gondja: én. Rajtam járatja az agyát, engem próbál minden erejével megmenteni. Nem tudom, hogyan, foglalnám sincs útjairól, de kezembe akad a kapaszkodó, az ág, a biztos talaj a lábam alatt, a gondolat, a segítő kéz. Ámulatba ejt, elkápráztat csodáival, melyeket nem reméltem, el sem tudtam képzelni.

Nem tudom, hogy ez hogy van, de így van.

Heti ige – Szentháromság ünnepe utáni 14.

Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! 103. Zsoltár 2

Ez egy torz látásmód. Vannak jó és rossz emlékek az életemben. Egy-egy felidézett pillanatra még a fogam is összecsikordul az utólagosan átélt kín miatt. Beégett az agyamba örökre. Ahogy emlékszem, úgy gyötör meg, immár megváltoztathatatlanul, hiszen elmúlt, már nincs, csak az életem tudja.

Biztos vannak szép dolgok is, melyekre jó emlékezni. Ezek mégis mintha illékonyabbak lennének. Meg kell állnom, erőltetnem kell, hogy újra lássam, hogy felidéződjenek. Nem egyoldalúság, hogy Isten jótéteményeire figyelmeztet a zsoltáros, miközben szenvedések hálózzák be életünket?

Igen, ez a torz látás a lényeg. Hogy ragyogjanak fel sorsunk jó percei! Hogy állítsunk oszlopokat minden áldás helyére! Hogy nyíljon ki szemünk a szépre! Mert ezek győzik le az értelmetlenséget, a kudarcot, a veszteséget, gyászt, félelmet, magányt. Mert ezekben látszik Isten valódi szándéka, Ő maga.

Ez a mai nap tele van Isten áldásaival.

Heti ige – Szentháromság ünnepe utáni 13.

A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. Mt 25.40

A kicsinyekkel való tett rejtett. A látványos cselekedetek mindig a nagyokhoz kötődnek. Ha valaki egy jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen emberrel tesz valamit, az a tett
jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen marad.

De nem a király előtt. Mert ő a kicsinységben, a jelentéktelenségben, az alárendeltben van jelen. Azzá lett értünk. Ez nem a lealázkodás méretét, inkább az irányát mutatja. Így talál ránk is. Nekünk a hatalom vonzó. Ő a mélyre lát.

Ezt a látást próbálja megtanítani nekünk. Egyszerűséget, barátságot, közvetlenséget tanít. Megpróbál rávenni, hogy legyünk önzetlenek, hiszen ő is ilyen. Így válnak mozdulataink az ő mozdulataivá.

Miért kellene fáradoznunk Isten keresésén? Mindenütt ott van.

Heti ige – Szentháromság ünnepe utáni 12.

A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki… (Ézs 42,3)

Ott van a minőség. Nem szeretem, ha az egyház pártolja az értéktelent, mondván, hogy Isten is lehajol az értéktelenért, mint egy elveszett bárány vagy egy elveszett drachma. Szeretném, ha az istentisztelet – hiszen itt szakrális tárgyakat említ az idézet – törekedne a hibátlanságra. Gyűlölöm a vesztes állapot elfogadását, nem lehet egy játékot sem úgy elkezdeni, hogy ebben úgyis vesztesek vagyunk, játsszunk is úgy, mint a vesztesek.

Aztán ott az evolúció. Nem vesztesek viszik tovább a vérvonalat. Nem a hibásak maradnak porondon, hanem a győztesek, és ez így is van rendjén, hiszen így fejlődik, így marad életképes, és ez azért cél. A kereszténység pedig gyakran úgy viselkedik, mintha ez nem érdekelné, pártolja a veszteseket, és teret ad a gyengéknek.

Talán, mert Isten is ezt csinálja. Mindenkire vigyáz. Mindenkire szüksége van. Nem az erő utcáit figyeli, hanem a megmentését. Az erősek erejét olykor megszégyeníti, az elesetteket pedig felsegíti. Ez azért jó, mert az erőnknek hamar vége, dicsőségünk szertefoszlik, győzelmünk szánalmas. Mi pedig ott maradunk elesetten, elveszetten, gyengén és megalázottan.

Ő nem mond le rólunk. Soha.