Kategória: Heti ige

Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat. Róm 12,21

Bár érezném, hogy a rossz legyőz! Annyira beépül az életünkbe, annyira megszokjuk, hozzá alakulunk, hogy nincs vele összeütközésünk, nincs szükségünk harcra. Ez az igazi győzelme. Mire néven tudnánk nevezni, addigra összefonódtunk vele, ahogy a búza és a konkoly. Akkor már nincs mit tenni, a miénk, és mi az övé vagyunk. Várva várjuk ezért azt az utolsó napot, amikor Isten végtelen szeretetének tüze leégeti rólunk a gonoszt, hogy tisztán állhassunk előtte.

A páli mondat előlegezi annak a napnak élményét halandó világunkban. Ez Isten csodája. Közénk jött, hogy a belőle fakadó jó néven nevezze, körülrajzolja, idegenné tegye a rosszat. Miatta tudjuk, mi jó és rossz között a különbség, nélküle nem lennénk képesek látni ezt. Ha látjuk, már nem lehetünk közömbösek iránta, fel kell vennünk a harcot a rossz ellen.

Ez a látás veszi el tőlünk, hogy másokat meg akarjunk ítélni. Ez veszi el tőlünk a bosszúállás lelkét. Így valósul meg Pál kérése: „Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért.”

Közénk jött a jó, életünk nagy lehetősége.

„Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” (Mik 6,8)

Mivel járuljak az Úr elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Talán égőáldozattal menjek elébe, esztendős borjakkal? Talán kedvét leli az Úr a kosok ezreiben, vagy az olajpatakok tízezreiben? Talán elsőszülöttemet áldozzam bűnömért, drága gyermekemet vétkes életemért? – ezek az ószövetségi ember riadt kérdései, melyre a fenti mondat a válasz.

Szeretne-e ma valaki Isten elé állni? Szívesen megkérdezi-e azt, mit szeretne tőle Isten? Remélem, van még ilyen. Isten válasza talán ma, Krisztus közénk lépése után nem pontosan így hangozna, de a lényeg hasonló: ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy vedd észre, mit tett érted, hogy légy érzékeny szeretetére!

A törvény így töltődik be. Így válik hétköznapi szeretetté, mások megértésévé, jósággá és igazságossággá. Bár tudnánk Isten elé állni! Nem rejtőzni tovább, nem kerülni a vele való találkozást! Bár lennénk ma és minden nap az ő emberei, és boldogsággal töltene az el minket, hogy ő is találkozni szeretne velünk.

Hogy észrevegyük őt, és tegyük dolgainkat, melyekre hívattunk.

„Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok.” (Jer 17,14)

Jeremiás a történelem forgószelében csak Istent látja. A körülötte zajló eseményeket lehetne elemezni történelmileg, politikailag, vagy akár szociológiai összefüggésekben. Neki csak Isten számít. Stephen King amerikai író mondja, hogy a világ egyre inkább olyan kérdésekkel szembesül, melyekre már csak teológiai válasz a válasz.

Jeremiás tragédiája és boldogsága, hogy csak így képes látni a világot. Körülötte minden a feje tetejére áll, maga is falevélként sodródik az eseményekben, miközben Isten beszédét kiabálja. Mivé lesz ő? Belebetegszik a mondanivalóba, rabjává lesz az üzenetnek, melyet neki kell elmondania.

Világunk Isten forgószelében van. Események váltakoznak, nem tudjuk, mi mire való. Az életünk is Isten forgószelében van. Valódi gyógyulásra vágyunk, valódi szabadságra, Isten gyógyítására, Isten szabadságára. A forgószélből kiáltunk: tekints reánk, hogy el ne sodródjunk!

Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok.

„Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Ján 4,21)

Bonyolult rendszereink ismerik az összekapcsolásokat. A hozadékok olykor kellemetlenek. Egy gyógyszernek több oldalon keresztül írják le a mellékhatásait. Vannak jó kapcsolódások is. Csodás felfedezések olykor valami egészen más keresése közben jönnek létre. Vannak természetes kapcsolódások is. Egyszerű logikák. Ezekről nem is érdemes beszélni.

Nem kell azonban mindent összekapcsolni. Nem lehet ráparancsolni valakire, hogy szeresse az állatokat csak azért, mert egy zoológushoz ment hozzá. Jó, ha szereti, de nem elengedhetetlen. Különben is, hogy lehetne szeretetet parancsolni? Pláne ezt az agapé-szeretetet. Mert még az állatokat hagyján, de itt emberekről van szó.

A vallási életünket szívesen szeparálnánk. Egyedül akarunk lenni Istennel. Ő azonban nem hagyja ezt. A kereszténység nem lehet elszeparált. Hozadéka a másik ember szeretete. Összekapcsolódik Isten szeretete az emberek szeretetével. Nem parancsolja, hanem megmutatja. Rád néz, és azt mondja: szeretlek. Nincs benne semmi vallásos pátosz. Csak szeret.

Valójában ez az a vallás, amiről beszélünk.

Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!… Mindig bővölkednek az Úr áldásában és az életben. Zsolt 133, 1.3

Most nincs kételkedő kérdés. Most nincsenek feltételek. Csak a csodát látja az ember. Szemem előtt feltűnik a testvéri szeretet, az egymásra találás, az összecsendülés. A zsoltáros ráadásul hosszabb időről beszél, hogy ez a szeretet folyamatosan tart.

Korunkra gondolok. Egymásnak feszülő félelmeinkkel küszködünk. Ki ezt félti, ki azt. Mint rémült állatok szaladgálunk kerítéstől kerítésig. Bizonytalan jövőben keresünk kapaszkodókat, keressük, mi a jó. Mennyire kellene az az áldás és az az élet!

Korunkra gondolok. Világméretű problémáinkat már nem tudjuk megoldani partikulárisan. Nem elég az egyén hősi helytállása. Nem elég egy-egy ország még oly találékony törvényhozása. A bajok globálisak, a megoldások is globalitást követelnek. Az igazságnak szeretetben kell utat törni.

Van-e esélye bármilyen egyetértésnek? Testvérek, társak, népek, világok… Milyen szép és gyönyörű, ha a testvérek egyetértésben élnek!

Ott áldás fakad. Ott élet fakad.

Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. 2Tim 1.10

„Az örömhír által fölragyogtatta a romolhatatlan életet.” Átsiklunk ezen a mondaton, túl vallásosnak tűnik, túl távolinak, túl ünnepinek. Közben azonban az életünk romlik. Romlik a kor miatt, de romlik az elrontott helyzeteink miatt is. Szavak rongálják, indulatok tépik.

A romlásról nem akarunk beszélni. Mint egy rejtett betegség, amit soha nem vallunk be, csak tudjuk, hogy ott van, nem áruljuk el, de azért tudjuk, hogy egy napon nyilvánvalóvá lesz. A romlás jelen van minden szavunkban, mozdulatunkban, minden elkeseredett haragunkban.

Van-e, ami áttörhetné ezt az átkot? Van-e, ami meggyógyíthatná ezt a romlást? Pál azt mondja tanítványának, Timóteusnak, hogy ne szégyellje, hogy ez egy egyszerű emberi név, mert emögött a név mögött van szabadításunk, átkaink megtörése, az elmúlhatatlan élet.

Isten ereje.

Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok. Gal 5.7

Átrendezem a rendszereket, melyek támasztják az életemet. Összegyűjtöm ötleteimet, számba veszem lehetőségeimet, végig gondolom, kik segíthetnének rajtam, de a legmélyén tudom, hogy valójában nincs megoldás. Hiába az ötletek, fáradtságok. Senki nem tud segíteni, a végén magamra maradok, kifosztva állok, tönkre tesz, megaláz, szégyenben hagy. Ez a gond.

Hogy hagyjam rá? Sokféle út között rá nem gondoltam. Pótcselekvésnek tűnt volna. Amikor már nincs semmi, legalább ő? A végső fügefalevél, ahogy Al Pacino mondaná. Az már a reménytelenség lenne maga, akkor már minden erőm és energiám elfogyott. És vajon mit tudna segíteni, amikor a gond nem csupán földhöz ragaszt, hanem a földbe is döngöl.

Akkor átölel. Mert neki is van gondja: én. Rajtam járatja az agyát, engem próbál minden erejével megmenteni. Nem tudom, hogyan, foglalnám sincs útjairól, de kezembe akad a kapaszkodó, az ág, a biztos talaj a lábam alatt, a gondolat, a segítő kéz. Ámulatba ejt, elkápráztat csodáival, melyeket nem reméltem, el sem tudtam képzelni.

Nem tudom, hogy ez hogy van, de így van.

Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! 103. Zsoltár 2

Ez egy torz látásmód. Vannak jó és rossz emlékek az életemben. Vannak olyan pillanatok, melyek emlékére még a fogam is összecsikordul az újra átélt kín miatt. Beégett az agyamba örökre. Pont az emlékezés gyötör meg, immár megváltoztathatatlanul, hiszen az esemény elmúlt, hiába kapnék utána, már nincs, csak az életem tudja.

Biztos vannak szép dolgok is, melyekre jó emlékezni. Ezek mégis mintha illékonyabbak lennének. Meg kell állnom, erőltetnem kell, hogy újra lássam, hogy felidéződjenek. Nem egyoldalúság, hogy Isten jótéteményeire figyelmeztet a zsoltáros, miközben szenvedések hálózzák be életünket?

Igen, ez a torz látás a lényeg. Hogy ragyogjanak fel sorsunk jó percei! Hogy állítsunk oszlopokat minden áldás helyére! Hogy nyíljon ki szemünk a szépre! Mert ezek győzik le az értelmetlenséget, a kudarcot, a veszteséget, gyászt, félelmet, magányt. Mert ezekben látszik Isten valódi szándéka, Ő maga.

Ez a mai nap tele van Isten áldásaival.

A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. Mt 25.40

A kicsinyekkel való tett rejtett. A látványos cselekedetek mindig a nagyokhoz kötődnek. Ha valaki egy jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen emberrel tesz valamit, az a tett jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen marad.

De nem a király előtt! Mert ő a kicsinységben, a jelentéktelenségben, az alárendeltben van jelen. Azzá lett értünk. Ez nem a lealázkodás méretét, inkább az irányát mutatja. Így talál ránk is. Nekünk a hatalom vonzó. Ő a mélyre lát.

Ezt a látást próbálja megtanítani nekünk. Egyszerűséget, barátságot, közvetlenséget tanít. Megpróbál rávenni, hogy legyünk önzetlenek, hiszen ő is ilyen. Így válnak mozdulataink az ő mozdulataivá.

Miért kellene fáradoznunk Isten keresésén? Mindenütt ott van.

A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki… (Ézs 42,3)

Ott van a minőség. Nem szeretem, ha az egyház pártolja az értéktelent, mondván, hogy Isten is lehajol az értéktelenért, mint egy elveszett bárány vagy egy elveszett drachma. Szeretném, ha az istentisztelet – hiszen itt is szakrális tárgyakat említ az idézet – törekedne a hibátlanságra. Gyűlölöm a vesztes állapot elfogadását, nem lehet egy játékot sem úgy elkezdeni, hogy ebben úgyis vesztesek vagyunk, játsszunk is úgy, mint a vesztesek.

Aztán ott az evolúció. Nem a vesztesek viszik tovább a vérvonalat. Nem a hibásak maradnak porondon, hanem a győztesek, és ez így is van rendjén, hiszen így fejlődik, így marad életképes, és ez azért cél. A kereszténység pedig gyakran úgy viselkedik, mintha ez nem érdekelné, pártolja a veszteseket, és teret ad a gyengéknek.

Nem tehet másképp, hiszen Isten is ezt csinálja. Mindenkire vigyáz. Mindenkire szüksége van. Nem az erő utcáit figyeli, hanem a megmentését. Az erősek erejét olykor megszégyeníti, az elesetteket pedig felsegíti. Tudja, hogy erőnknek hamar vége, dicsőségünk szertefoszlik, győzelmünk szánalmas. Aztán ott maradunk elesetten, elveszetten, gyengén és megalázottan.

Ő nem mond le rólunk. Soha.