Heti ige – Vízkereszt utáni 3.

Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. (Lk 13,29)

A mondat bántó. Arról szól, hogy a zsidóság nagy ősei mellé nem a zsidóság, hanem a megvetett pogányok ülnek majd le a végén. A vége ebben az értelemben az utolsó nagy szembesülést jelenti, az utolsó napot vagy utolsó ítéletet, ki hogy nevezi. Nyílván nem a zsidóságról van szó, bár az evangélium szerkesztője kész ebbe az irányba hajtani, hanem arról, hogy az a nap a meglepetések napja lehet.

Éppen ez a meglepetés teszi ijesztővé. Lehet, hogy egyháziasságunk, következetes keresztény életformánk a végén cserben hagy, és olyanok lesznek közelebb Istenhez, akik csak egyszerűen jók? Az a nap a meglepetések napja lesz, tehát biztosat senki nem mondhat. Biztosat senki nem mondhat.

Egy biztos pont azonban mégis van. Ő, aki az életét adta mindenkiért. Az ittlevőkért és a távoliakért, a beavatottakért és az idegenekért, a régóta ide tartozókért és a ma érkezettekért. Aki megérzi ennek a szeretetnek a szélsőséges voltát, az azon a napon is barátok közelében lesz, szeretet veszi körül, és befogadtatott lesz.

Bízzál ebben bátran!

Heti ige – Vízkereszt utáni 2.

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Jn 1.16

Ha ki tudnánk kerülni a „kegyelem” szót, és a többi jelentésével használnánk – öröm, elfogadottság, szépség, kedvesség, jóság, és ezekhez hasonlók – , akkor kiléphetnénk a bírósági tárgyalóteremből a szabad levegőre. Krisztus teljességéből öröm örömre halmozódik. Nagyon érdekes egy másik nyelvtani lehetőség: ajándék egy másik ajándék helyébe (STL). Azaz Krisztus teljessége ez: az eddigi ajándékot egy nagyobb, teljesebb váltja fel.

Az biztos, hogy itt valami nagyon erős szándékkal találkozunk. Ezt érezhették azok, akik végül ott ültek a nagy vacsora asztalánál, és percenként részesültek valami még nagyszerűbb élményben, mint az előbb. Még ez is? – Ki hitte volna? Olvasom, de közben nyomasztanak fagyoskodó koldusaim, egy rákos anyuka három kisgyermekkel, egy idős asszony folytonos panaszaival, egy csapást csapás után átélő tinédzserfiú. Ők miért nem ülhetnek az öröm asztalánál? Nekik miért fogyó, és miért nem halmozódó a boldogság?

Talán az ajándékot más ajándék váltja át? Talán az ő teljességéből mindig azt az ajándékot kapjuk, ami a legjobban ismer minket, amire éppen a leginkább szükségünk van? Nem gazdagok vagyunk, akiket nem lehet megajándékozni semmivel, hanem olykor nagyon is koldusok, akik teljes szívükkel csak arra várnak, hogy valaki értse már meg őket.

És akkor azt kapják, amire igazán szükségük van.

Heti ige – Vízkereszt utáni 1.

Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Rm 8. 14

Voltam a szegedi egyetemen, ahol az orvosokat avatták. „Önök orvosok.” Utólag már nincsenek meg a pontos szavak, de valami ilyesmi volt. Büszke voltam végtelenül, hiszen a lányom is ott kapta meg a diplomáját. Micsoda hihetetlen élmény, amikor valaki hallhatja azokat a szavakat, melyek őt valamivé teszik: orvossá, vezetővé, egy kör tagjává, felnőtté, apává, anyává, nagyszülővé. Most ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Sokat kínlódom ezzel a mondattal. Hogy hangzik? „Azok lehetnek Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel”, vagy „Isten Lelkének vezérlete Isten fiaivá tesz”? Hajlok arra, hogy Isten Lelke az aktív, tehát, hogy ő tesz minket Isten fiaivá. Mindegy. Valahogy ez a kettő összetartozik. Nem hiszem, hogy feltétlenül sorrendet kellene állítanunk. Ma ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Nem vagyunk a törvény kötelékében. Nem vagyunk Isten kitagadottjai. Nem vagyunk idegenek Isten körében. Nem vagyunk szolgák Isten házában.

Ki vagyok, mire jutottam? Vagyok-e valaki egyáltalán? Jutottam-e valamire? A bátorító szó nem teljesítményeinket sorolja, végzettségünket, eredményeinket, adottságainkat, hanem ezt: ne félj, Isten gyermeke vagy! Mondhatod neki azt – ahogy pár sorral lejjebb a Római levél írja -, „apám!”. Ráadásul abban a kedves, közeli formában, ahogy Ő is mondja: „gyermekem!”

Heti ige – Újév

Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Zsid 13.8

Semmit nem változtál, mondja valaki. Tudom, hogy nem igaz, van tükröm is, naptáram is. A dolgok mindig ugyanazok, mondja valaki prédikátori bölcsességgel. Tudom, hogy éppen ahhoz kellene felnőnünk, hogy a dolgok változnak, hogy minden változik.

Rémisztő számomra egy olyan vallás, melyben az istenség mozdulatlanul, változatlanul, változhatatlanul trónol a változó világ fölött. Hála Istennek, nem ilyen a miénk. Isten hihetetlen dinamizmusával fordul felénk, újabb és újabb utakat, szavakat keresve. Krisztus eljövetele a legjobb bizonyíték arra, hogy Isten hogy tud változni.

Egy azonban nem változik. Az indulat, mely Krisztusban fogalmazódott meg. Az a szeretet, mely saját életünkben, kisgyermek korunktól mostanáig követett. Az a nyíltszívűség, értünk aggódás, mely az utolsó napon sem teszi majd őt szörnyeteggé. Ez nem változott.

Erre lehet számítanunk.

Heti ige – Karácsony utáni 1.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. (Jn 1.14)

Torokszorító ez a mondat, ha hagyjuk, hogy minden részlete hasson ránk.

A szó, Isten teremtő szava, mellyel bolygókat és kecskéket alkotott, mellyel megformálta veséimet és kialakította tudatomat, egy emberi sorsban öltött testet. A szöveg drasztikusan fogalmaz: hússá lett. A láthatatlan, kiábrázolhatatlan Isten egy nagyon is látható, fiatal názáreti férfiben mutatkozott meg, aki szót tudott érteni azokkal, akikkel találkozott, de sebezhető és halandó is volt.

Az eredeti szó sátorozásról beszél. Nemcsak megjelent közöttünk, hanem velünk sátorozott. Együtt táboroztunk, a szomszédunk volt. Reggel együtt ébredtünk, velünk reggelizett, kész volt velünk nevetni és részvéttel volt fájdalmaink iránt. Együtt énekeltünk és dolgoztunk. Isten teremtő szava láthatóan a társunkká lett.

És benne megláttuk Istent magát. Nem üzenetet adott át, nem a tanítást közvetítette, hanem ő maga volt Isten. És innen a világ mássá lett. Igaz, hogy ez történelmünk egy régi pontján történt, de a kapcsolat nem ért véget és nem változott. Lehet, hogy már nem látjuk, de a szomszédunk maradt, lehet, hogy nem halljuk közvetlenül a nevetését, de derűje felvidíthatja napjainkat. Lehet, hogy nem érezzük testünkön azt, hogy átkarolja vállunkat, de együttérzése soha nem hagy el minket.

Karácsony. Isten emberré lett. Ember volta kitörölhetetlen Isten történetéből. Ami egykor volt, a mai nap története is.

Heti ige – Advent 4.

Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! Fil 4.4-5

Vannak, akik nagyon vigyáznak a köszöntésekre. Ismerek embereket, akik nem mondanák ki, hogy „kellemes karácsonyi ünnepeket!”, mert – ahogy ezt egy egykori professzor mondta – kellemes a lábvíz. A legtöbben elkoptatott szavakat használunk: boldog, áldott, örömteli, és ezekhez hasonlókat.

Az „Örüljetek!”, „Hajre!” – köszöntés. Egyszerű hétköznapi köszöntés, olyan, mint a „jónapot”. De ki gondol utána annak, hogy milyen is a jó, ha egy napról van szó. Ezért Pál megismétli. Hé, komolyan gondolom, nem egyszerűen „hajre!”, hanem örüljetek, tényleg: örüljetek!

Hogy az ünnep tényleg áldott legyen, komolyan: áldott. Hogy tényleg örömteli. Mert az ünnepekben az Úr közel van hozzánk, megérint, megszólít, tényleg: megszólít. Csak meg kell állnunk, csak ki kell lépnünk az üres „hajre!” odadobásából, és megérteni a szavakat, úgy, ahogy ő mondja. Mert a jel nekünk szól.

Tényleg: szól.

Heti ige – Advent 3.

Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Ézs 40,3

A puszta másik oldalán Isten áll. Az innenső oldalán én. Minden vágyam az az út. Szeretnék átkelni pusztaságaimon, hogy felüdüljek Istennél. Minden próbálkozásom ez az út, keresem az egyeneseket, keresem az eszközöket, olykor megpróbálok bekapcsolni valakit, aki tudja, hogy kell ezt csinálni, de a puszta erősebb, fogva tart, körülzár, elveszi minden erőmet.

A puszta másik oldaláról Isten szólít. Nem tétlen. Nem áll, és várja, hogy elkészüljön az út neki, hanem szólít. Biztat, hogy merjek túllátni a pusztaságon, hogy lássam meg őt, mert akkor a pusztaság is elenyészik. Hallom, de hiába, pusztaságom némasága elnyeli hangjának erejét. Hogy tudnék megfeledkezni arról, ami közöttünk áll?

És akkor elindul hatalommal. Lépései nyomán eltűnik a kietlen, élet jön elő a porból, szabad levegő áramlik közénk. Látja bénultságomat, azért indul ő. Tudja erőtlenségemet, azért mutatja meg erejét. Mert minden vágya, hogy létrejöjjön a találkozás, amelyről semmiképpen nem hajlandó lemondani, amely neki mindennél fontosabb.

Az Úr jön hatalommal.

Heti ige – Advent 2.

Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok. Lk 21,28

Próbáltam figyelni, de nem találtam okát, hogy az emberek, ha hirtelen nagy fájdalom, csapás vagy félelem éri őket, miért kuporodnak össze, miért esnek le a lábukról? Magam is voltam már így, de láttam is, nem is egyszer. Lehet, hogy ez valójában magzatpóz? Ebbe kényszerít minket a rémület?

Lehet, hogy nem is csak a hirtelen jött rémület görnyeszt, hanem folyamatosan ebben élünk, görnyedt, megalázott voltunk életünk megszokott tartásává vált már. Félelmünk az igazságtól, rettegésünk a rabságból való felegyenesedéstől, elszenvedett csapások sora, mind a földbe nyom le. Lefelé meredő arcunkkal képtelenek vagyunk az ég felé nézni.

Az evangélium szava a félelmek közepette szólít meg. Akkor hangzik, amikor ellenállhatatlanul összegörnyedünk, amikor egyetlen segítő szó sem jut el hozzánk. Akkor hangzik, amikor ráébredünk, hogy görnyedségünk életformánkká lett. A végső reménytelenségben.

Talán éppen most.

Heti ige – Advent 1.

Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas… Zak 9.9b

Valami új kezdődik. A zsidóság a második templomot építi, Zakariás pedig meghirdeti a messiási időt. A mondat azonban nem áll meg az Ószövetségnél, tovább viszi az új kezdet kikiáltását a virágvasárnapi jelenetig, mert ez a király Zakariás szerint „alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” Ádvent első vasárnapja így ér össze a szenvedéstörténet első napjával.

Az új év új kezdetet vár tőlünk, fogadalmakat, elhatározásokat. Ádvent Isten elhatározásairól szól. Ugyanúgy, mint virágvasárnap. A kezdet az Ő kezdete. Újra találkozni, újra beszélgetni szeretne velünk. Van ilyen időnként az életünkben. Valakivel megszakad a kapcsolat, régóta nem beszéltünk már. Mindaddig, amíg nem kezdünk el újra beszélni, rejtett görcsként ott van bennünk a találkozás vágya, mert enélkül nem teljes az életünk.

Az újrakezdés soha nem könnyű. A hallgatás emléke szorongat. Éppen ezért Isten veszi fel a szálat. Nem kell magyarázkodnunk, nem kell indokolnunk, miért odáztuk el mindig a találkozást, elég csak sodródni Vele. Őt nem idegesíti a múlt, Őt csak az a boldogság élteti, hogy újra együtt lehetünk, mint amikor az apa újra beszélgethet rég nem látott fiával.

És asztalhoz telepszenek mindketten, együtt.

Heti ige – Örökélet

Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva. Lk 12,35

Fel lehet-e egyáltalán készülni valamire is? El sem tudom képzelni, milyen lesz, ha kezembe kapom a halálos betegségről szóló leletet, ha rám szakad egy földrengéses épület, ha sokszorosára nő a hőmérséklet körülöttem. Vannak persze már tapasztalataim. Mögöttem vannak események, melyeket soha nem mertem volna elképzelni, hogy bekövetkeznek, mégis megtörténtek. De felkészülni?

Ugyanakkor mindig készülünk. Nem hisszük, hogy bekövetkezik, de fantáziánk képes megjeleníteni a várható veszedelmeket. Vannak előre megírt paneljaink, hogy akkor mit csinálunk majd, hogy viselkedünk majd. Belénk kódolódott már néhány reflex, hogy legalább a minimális méltóságunkat megtartsuk, hogy ne omoljunk össze.

De miről is beszélünk? Nem pusztító katasztrófa, nem poklok pokla vár, hanem találkozás mennyei Atyánkkal, az asztalhoz telepedés ünnepére készülünk. Nem félelemből van felövezve derekunk, nem félelemből gyújtjuk meg lámpásunkat. Örömre készülünk. Nem találunk ki elhárító, magunkat megmentő trükköket, hogy valahogy túléljünk, hanem teljes bizalommal kapaszkodunk Istenbe.

Mint a gyermekek az apjukba.