Kategória: Heti ige

Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! Fil 4.4-5

Vannak, akik nagyon vigyáznak a köszöntésekre. Ismerek embereket, akik nem mondanák ki, hogy „kellemes karácsonyi ünnepeket!”, mert – ahogy ezt egy egykori professzor mondta – kellemes a lábvíz. A legtöbben elkoptatott szavakat használunk: boldog, áldott, örömteli, és ezekhez hasonlókat.

Az „Örüljetek!”, „Hajre!” – köszöntés. Egyszerű hétköznapi köszöntés, olyan, mint a „jónapot”. De ki gondol utána annak, hogy milyen is a jó, ha egy napról van szó. Ezért Pál megismétli. Hé, komolyan gondolom, nem egyszerűen „hajre!”, hanem örüljetek, tényleg: örüljetek!

Hogy az ünnep tényleg áldott legyen, komolyan: áldott. Hogy tényleg örömteli. Mert az ünnepekben az Úr közel van hozzánk, megérint, megszólít, tényleg: megszólít. Csak meg kell állnunk, csak ki kell lépnünk az üres „hajre!” odadobásából, és megérteni a szavakat, úgy, ahogy ő mondja. Mert a jel nekünk szól.

Tényleg: szól.

Építsetek utat a pusztában az Úrnak! … az Úr jön hatalommal. (Ézs 40. 3,10)

Út. Az örök parabola. Honnan megy hová? Kik járnak rajta? Járható-e vagy sem? Önmagában már az szép, hogy Isten utakat használ. Mert bár örök parabola az út, az út emberi reláció. Mi, akik a térnek és időnek ebben a felfogásában élünk, nekünk jelent valamit az út, ami vezet valahonnan valahová, és megtételéhez idő kell. Isten ebbe az emberi relációba érkezik.

Vezet-e még út hozzám? Miközben vágyva vágyom arra, hogy valaki megérkezzen, gondosan fáradozom azon, hogy a felém vezető utak járhatatlanok maradjanak. Szeretetlenségem sziklái, kegyetlenségem kátyúi, barátságtalanságom törései – valódi akadályokat támasztanak. Megtalálom-e a mások felé vezető utakat? Egyszerű lenne pedig. Csak el kellene indulnom rajtuk, csak lépnem kellene feléjük. Úttalan utak, járatlan utak feszülnek közöttünk.

Isten mégis megérkezik. Nem karácsonykor, hanem most. Nem tudni, hogy lépi át az akadályokat. Nem tudni, hogy hatol át a mindenségen és az örökkévalóságon. De itt van, közel van, útjainkat járja, hogy mi is utat találjunk.

Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok. Lk 21,28

Próbáltam figyelni, de nem találtam okát, hogy az emberek, ha hirtelen nagy fájdalom, csapás vagy félelem éri őket, miért kuporodnak össze, miért esnek le a lábukról? Magam is voltam már így, de láttam is, nem is egyszer. Talán ez valójában magzatpóz? Ebbe kényszerít minket a rémület.

Lehet, hogy nem is csak a hirtelen jött rémület görnyeszt, hanem folyamatosan ebben élünk, görnyedt, megalázott voltunk életünk megszokott tartásává vált már. Lesunyt arcunkkal képtelenek vagyunk az ég felé nézni.

Az evangélium szava a félelmek közepette szólít meg. Akkor hangzik, amikor ellenállhatatlanul összegörnyedünk, amikor egyetlen segítő szó sem jut el hozzánk. Akkor hangzik, amikor ráébredünk, hogy görnyedtségünk életformánkká lett. A végső reménytelenségben.

Talán éppen most.

Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas… Zak 9.9b

Valami új kezdődik. A zsidóság a második templomot építi, Zakariás pedig meghirdeti a messiási időt. A mondat azonban nem áll meg az Ószövetségnél, tovább viszi az új kezdet kikiáltását a virágvasárnapi jelenetig, mert ez a király Zakariás szerint „alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” Ádvent első vasárnapja így ér össze a szenvedéstörténet első napjával.

Az új év új kezdetet vár tőlünk, fogadalmakat, elhatározásokat. Ádvent Istent elhatározásairól szól. Ugyanúgy, mint virágvasárnap. A kezdet az Ő kezdete. Újra találkozni, újra beszélgetni szeretne velünk. Van ilyen időnként az életünkben. Valakivel megszakad a kapcsolat, régóta nem beszéltünk már. Mindaddig, amíg nem kezdünk el újra beszélni, rejtett görcsként ott van bennünk a találkozás vágya, mert enélkül nem teljes az életünk.

Az újrakezdés soha nem könnyű. A hallgatás emléke szorongat. Éppen ezért Isten veszi fel a szálat. Nem kell magyarázkodnunk, nem kell indokolnunk, miért odáztuk el mindig a találkozást, elég csak sodródni Vele. Őt nem
idegesíti a múlt, Őt csak az a boldogság élteti, hogy újra együtt lehetünk, mint amikor az apa újra beszélgethet rég nem látott fiával.

És asztalhoz telepszenek mindketten, együtt.

Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva. Lk 12,35

Fel lehet-e egyáltalán készülni valamire is? El sem tudom képzelni, milyen lesz, ha kezembe kapom a halálos betegségről szóló leletet, ha rám szakad egy földrengéses épület, ha sokszorosára nő a hőmérséklet körülöttem. Vannak persze már tapasztalataim. Mögöttem vannak események, melyeket soha nem mertem volna elképzelni, hogy bekövetkeznek, mégis megtörténtek. De felkészülni?

Ugyanakkor mindig készülünk. Nem hisszük, hogy bekövetkezik, de fantáziánk képes megjeleníteni a várható veszedelmeket. Vannak előre megírt paneljaink, hogy akkor mit csinálunk majd, hogy viselkedünk majd. Belénk kódolódott már néhány reflex, hogy legalább a minimális méltóságunkat megtartsuk, hogy ne omoljunk össze.

De miről is beszélünk? Nem pusztító katasztrófa, nem poklok pokla vár, hanem találkozás mennyei Atyánkkal, az asztalhoz telepedés ünnepére készülünk. Nem félelemből van felövezve derekunk, nem félelemből gyújtjuk meg lámpásunkat. Örömre készülünk. Nem találunk ki elhárító, magunkat megmentő trükköket, hogy valahogy túléljünk, hanem teljes bizalommal kapaszkodunk Istenbe.

Mint a gyermekek az apjukba.

Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé… (2Kor 5,10)

Nem az akármilyen állam bírói testülete elé, nem az ilyen vagy olyan intézmény fegyelmi bizottsága elé, nem a számonkérő bizottság nyomozati eredménye elé, nem az igazságkereső és kinyilvánító történelmi kutatók szakcsoportja elé, nem a vizsgáztató vagy felvételi bizottság asztala elé, nem Pilátus és nem Heródes ítélőszéke elé, hanem Krisztus ítélőszéke elé.

Ismétlődő pillanatok. Krisztus megkötözve áll Pilátus ítélőszéke előtt, fején töviskoszorú, megverve, megalázva, egy rémes emberi kegyetlensége közepette. Én ott állok majd egyszer előtte, bűneim töviseivel, gonoszságom kötelékeivel, megverve, megalázva az élet terhétől. Hogy tudna olyan kegyetlen lenni, mint Pilátus?

A jövőről nem sokat tudok, / de a végítéletet magam előtt látom. / Az a nap, az az óra, mezítelenségünk / fölmagasztalása lesz. // A sokaságban senki se keresi egymást. / Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi / a keresztet, s az angyalok, a mennyek / állatai, fölütik a világ utolsó lapját. // Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: / nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt / tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja / a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Mondja Pilinszky János.

Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Mt 5.9

Ez a hét az ítélet vasárnapjának hete. Az egyházi esztendő végén ilyen témák járnak, beszéljünk az utolsó időkről! Jobban szeretném, ha a szembesülés szót használnánk, hiszen reményünk nem a teljesítményeink alapján való elszámoltatásról beszél, hanem az Istennel való boldog találkozásról. Nem bíró elé készülünk, hanem apánk elé, aki minden bizonnyal megértően nézi majd szégyenkező szembesülésünket életünk visszanézésekor.

Annak idején a teológiai görög vizsgákon ez a mondat volt az utolsó szalmaszál. Ha valaki már végképp nem tudott, tanárunk ígérete szerint ez a mondat lehetett utolsó menedékünk. Életünk menedéke ez a mondat. Nem annyira ránk vonatkozó felszólítása, hanem Isten arca benne, hiszen Ő az, aki békét keres mindenáron.

Végül szólaljon meg az is, hogy mi, akik Isten ilyen, békét kereső szeretetében élhetünk, vajon nem lehetne-e természetes meghatározónk ez a béke? Nem azért keressük a békét, hogy Isten fiai legyünk, hanem akkor, ha békét keresünk, akkor veszik észre rajtunk kihez is tartozunk. Azért keressük a békét, mert Ő békét teremtett bennünk.

Itt ideig, és odaát örökké.

Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. 1Kor 3.11

Ez a mondat szép lenne csak úgy magában is, de érdekesebbé teszi a sajátos helyzet, melyben megszólal. Pál után egy Apollós nevű alexandriai ember vette át a gyülekezet irányítását. A közösség csoportokra szakadt. Egyik része Apollóshoz, másik része Pálhoz kötődött. Voltak még más körök is. Pál itt arról ír, hogy az emberek nem számítanak, csak Krisztus.

Az emberek munkája sokféle lehet. Sokféle megközelítés, tanítás, bölcsesség és igazság. Mindaddig, amíg ez Krisztus személyén alapul, addig bármi lehet, minden jó. Nem kell pártokra szakadni, lehet nyugodtan sokféleképpen gondolkodni. Csak Krisztushoz ragaszkodjunk!

Ez így reformáció környékén fontos mondanivaló. De fontos lehet bármikor. Ha a gondolkodásunkat, szándékunkat az elfogadás, nagyvonalúság, szeretet, és az az indulat, mely Krisztusban megvolt járja át, akkor egymásra találhatunk. Akkor Krisztus lelkülete teret nyerne a világban.

Ez a világ új arca lehetne.

Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat. Róm 12,21

Nem érezzük azt, hogy a rossz legyőzne minket. Annyira egyszerűen beépül az életünkbe, megszokjuk, hozzá alakulunk, nincs vele konfliktusunk, nincs szükség harcra. Ez az igazi győzelme. Mire néven tudnánk nevezni, addigra összefonódtunk vele, ahogy a búza és a konkoly. Akkor már nincs mit tenni, a miénk, és mi az övé vagyunk. Várva várjuk ezért azt az utolsó napot, amikor Isten végtelen szeretetének tüze leégeti rólunk a gonoszt, hogy tisztán állhassunk előtte.

Ez a mondat azonban előlegezi annak a napnak élményét halandó világunkban. Ez az Ő csodája. Közénk jött, hogy a belőle fakadó jó néven nevezze, körülrajzolja, idegenné tegye a rosszat. Miatta tudjuk, mi jó és rossz között a különbség, nélküle nem lennénk képesek látni ezt. Ha látjuk, már nem lehetünk közömbösek iránta, fel kell vennünk a harcot a rossz ellen.

Ez a látás veszi el tőlünk, hogy másokat meg akarjunk ítélni. Ez veszi el tőlünk a bosszúállás lelkét. Így valósul meg Pál kérése: „Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért.”

Közénk jött a jó, életünk nagy lehetősége.

Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben. Mik 6,8

Mivel járuljak az Úr elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Talán égőáldozattal járuljak elébe, esztendős borjakkal? Talán kedvét leli az Úr a kosok ezreiben, vagy az olajpatakok tízezreiben? Talán elsőszülöttemet áldozzam bűnömért, drága gyermekemet vétkes életemért? – ezek az ószövetségi ember riadt kérdései, melyre a fenti mondat a válasz.

Szeretne-e ma valaki Isten elé állni? Szívesen megkérdezi azt, mit szeretne tőlem Isten? Remélem, van még ilyen. A válasz ma talán, Krisztus után nem pontosan így szólalna meg, de a lényeg hasonló. Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy vedd észre, mit tett érted, hogy légy érzékeny szeretetére!

A törvény így töltődik be. Így válik hétköznapi szeretetté, mások megértésévé, jósággá és igazságossággá. Bár tudnánk Isten elé állni! Nem rejtőzni tovább, nem kerülni a vele való találkozást! Bár lennénk ma és minden nap az ő emberei, és boldogsággal töltene az el minket, hogy ő is találkozni szeretne velünk.

Hogy észre vegyük és tegyük dolgainkat, melyekre hívattunk.