Kategória: Heti ige

Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. Dán 9, 18c

Dániel fájdalma valódi. Mögötte évszázadok szólalnak meg, egy nép sorsa, mely nem élt a felkínált lehetőségekkel, következetesen rontott el mindent történelmében, és nem érdemel semmi mást, mint hogy beteljesedjen ostobaságának sorsa.

Semmink nincs. Vajon nem válna-e nemzeti hőstetté belátni számtalan hibánkat? Vajon nem lenne-e személyes életünk hőstette is az, hogy belássuk, mennyi lehetőséget pazaroltunk el, hány seb, nyomorúság, veszteség van mögöttünk? Vajon nem ez lenne-e az egyetlen alap, melyre Isten felépíthetné új életünket?

Isten meghallgatja azokat, akik kérnek. Nem tud mit kezdeni a magukra büszkékkel, a teljesítményeiket felsorakoztatókkal, a saját dicsőségükre építkezőkkel, de a nincstelenekkel, árvákkal, elveszettekkel csodát tesz. Legyen az nép, vagy legyek én magam. Így válik a belátás a legnagyobb bátorsággá.

Isten pedig meghallgatja, aki hozzá kiált.

Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Ézs 60.2

Látom a sötétséget. Nem is akarok írni róla, annyira körülvesz, annyira ránk telepszik, áthatolhatatlanul betölt mindent. Vakon botorkálunk kiutak és lehetőségek nélkül. Örök vesztesként állunk vele szemben. Látom a sötétséget.

Látom a homályt. Az egyértelmű elmosódását, a kaján sunyiságot, a hamis csúsztatásokat, az erőszakos diadalmaskodást. A nemzetek egyre kevésbé tudják, mi a valóság, hogy van-e valóság egyáltalán, hogy mit is kellene mondani, gondolni vagy érezni. Látom a homályt.

De látom a fényt is, Isten szeretetének fényét. A felszabadult örömöt, a szívbéli megbocsátást, a nagyvonalú kedvességet, a jóságos befogadtatást. Mert Isten jelen van a világban, ha figyel valaki, megláthatja, ha csendben hallgat, meghallhatja. Mert Isten szeretete erősebb a sötétségnél és a homálynál.

Ez a remény éltet minden nap.

Gyertek és lássátok Isten tetteit! Félelmetesek dolgai az emberek között. Zsolt 66.5

Olykor elfeledkezünk róla. Azt mondjuk: „véletlen”, „így alakultak a dolgok”. Nem merünk belenézni abba a rettenetbe, hogy Isten itt van közöttünk, hogy az események keze által alakulnak, sorsunk benne formálódik.

Nem szemlélődik, mint egy öreg bölcs, aki bólogatva nézi a fiatalok botorkálását, és mosolyog, mert tudja, hogy úgyis rossz az, amit művelnek. Nem távolról figyel, hanem cselekszik. Ahogy Jézus mondja János evangéliumában: „Az én Atyám mindez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”

Kezünket fogja, szívünket csitítja, gondolatainkat ébreszti, biztonság felé vezeti útjainkat. Valódi csodák ezek. Mint ahogy Izrael népe átkelt a Vörös-tengeren, úgy vigyáz ránk ma is. Amikor megrettenünk az élet tornyosuló hullámai között, nem enged el.

Itt ideig, odaát örökké.

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Jn 1.16

A halmozódás? Nagyon is ismerjük. Amikor az elrontott dolgok maguk után rántják a többi átkot, aztán még átkot. A hazugság egyik jellemzője, hogy újabb hazugságot követel, végül hazugság borít be mindent.

Bár az áldások is ilyen könnyen halmozódnának! De azok nagyon törékenyek. Csodájára járunk az áldott életeknek, családoknak, közösségeknek. Akik átélik az átkok megtörését, valóságos Isten- bizonyítékként tartják ezt számon. Talán ez beszél leginkább Isten jóságáról. Kész mindent megtenni megmentésünkért.

János nem kételkedik ebben. Neki ez a karácsonyi üzenete. Igazi vízkereszti jelentés. Isten teljessége nem ítéletet hoz, nem büntetést, nem haragot, hanem kegyelmet, lehetőséget, áldást. Isten megtanít minket erre a jóságra, áttöri átkainkat. Ez Isten lényege.

A mai nap nem kérdezem, átkos-e vagy áldásos, hiszen Isten kedvessége körül veszi ezt a mai napot, ezt a hetet, az életünket. Bolondok lennénk, ha hagynánk, hogy a világ átkai, az emberi gonoszság átkai, saját kicsinyességünk átkai emésztenék fel végtelen lehetőségeinket. Az áldás, a halmozódó kegyelem hatalmas teret tár elénk.

Itt ideig, odaát örökké.

Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Rm 8.14

Hét hét után. Van, aki azt érzi, repülnek az évek, van, aki siettetné az időt. Más idő a villamosra várni, amelyik már 20 perce nem jön, és hihetetlen, hogy csak 20 percem van erre a feladatra. Majdnem mindegy, hogy ki hogy gondol az időre, hogy rövid vagy hosszú, hogy lassú vagy gyors. Mindnyájan a halál fiai vagyunk.

Mindegy, hogy a világ hőse voltál, a tudomány bajnoka, a legerősebb, legnagyszerűbb, hogy kezed alkotta a bolygó legmaradandóbb építményét. Nem érdekes a bőség kosara, a jog asztala, a szellem napvilága. Mindnyájan a halál fiai vagyunk.

De, akiket Isten Lelke vezérel, azok nem a halál fiai, hanem Isten fiai. Pál arra biztat, hogy ne halandóságunk irányítson, ne legyünk annak szolgái, hogy az életünk véges, hanem legyünk az örökkévalóság emberei, hiszen Isten ezért lépett közénk, hogy emberi módon elmondja, nem vagyunk a halál fiai.

Erre vezérel Lelkével.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. (Jn 1.14)

Torokszorító ez a mondat, ha hagyjuk, hogy minden részlete hasson ránk.

A szó, Isten teremtő szava, mellyel bolygókat és kecskéket alkotott, mellyel megformálta veséimet és kialakította tudatomat, egy emberi sorsban öltött testet. A szöveg drasztikusan fogalmaz: hússá lett. A láthatatlan, kiábrázolhatatlan Isten egy nagyon is látható, fiatal názáreti férfiben mutatkozott meg, aki szót tudott érteni azokkal, akikkel találkozott, de sebezhető és halandó is volt.

Az eredeti szó sátorozásról beszél. Nemcsak megjelent közöttünk, hanem velünk sátorozott. Együtt táboroztunk, a szomszédunk volt. Reggel együtt ébredtünk, velünk reggelizett, kész volt velünk nevetni és részvéttel volt fájdalmaink iránt. Együtt énekeltünk és dolgoztunk. Isten teremtő szava láthatóan a társunkká lett.

És benne megláttuk Istent magát. Nem üzenetet adott át, nem a tanítást közvetítette, hanem ő maga volt Isten. És innen a világ mássá lett. Igaz, hogy ez történelmünk egy régi pontján történt, de a kapcsolat nem ért véget és nem változott. Lehet, hogy már nem látjuk, de a szomszédunk maradt, lehet, hogy nem halljuk közvetlenül a nevetését, de derűje felvidíthatja napjainkat. Lehet, hogy nem érezzük testünkön azt, hogy átkarolja vállunkat, de együttérzése soha nem hagy el minket.

Karácsony után vagyunk. Isten emberré lett. Ember volta kitörölhetetlen Isten történetéből. Ami egykor volt, a mai nap története is.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. Jn 1. 14

Szemem tele van életem látott képeivel. Született kisgyermekek gyűrött arca, haldokló, lesoványodott emberek hatalmas szemei, kérő koldusok üres tekintete, gondoskodó édesanyák simogató nézése. És ezek csak hirtelen felidézett arcok. De ott vannak még a valódi történetek, a csinált képek, a poklok és mennyek fényei. Életem képei.

Szavak szavakkal találkoztak már. A mondatokból szlogenek lettek, a kérésekből törvények, a törvényekből félreértések. Pedig a szavak igazán emberiek. A szavak elvesztették erejüket. Isten pedig nem mondott le arról, hogy szót váltson velünk. Hiteles és tartalmukban teljes szavakat. A Szó testté lett.

Ahol lakom, ott lakik, ha nézek, őt látom. János személyes tapasztalatáról olvasunk, de ez a látás és ez a lakás nem tűnt el az apostol halálával. Nem veszik el a korral, a múló idővel. Isten velünk lakik örökké, és láthatjuk jelenlétét az örökkévalóságig. A láthatatlan és múlhatatlan Isten láthatóvá lett, és halandó világunkat felvette magára.

Értünk.

Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! Fil 4.4-5

Vannak, akik nagyon vigyáznak a köszöntésekre. Ismerek embereket, akik nem mondanák ki, hogy „kellemes karácsonyi ünnepeket!”, mert – ahogy ezt egy egykori professzor mondta – kellemes a lábvíz. A legtöbben elkoptatott szavakat használunk: boldog, áldott, örömteli, és ezekhez hasonlókat.

Az „Örüljetek!”, „Hajre!” – köszöntés. Egyszerű hétköznapi köszöntés, olyan, mint a „jónapot”. De ki gondol utána annak, hogy milyen is a jó, ha egy napról van szó. Ezért Pál megismétli. Hé, komolyan gondolom, nem egyszerűen „hajre!”, hanem örüljetek, tényleg: örüljetek!

Hogy az ünnep tényleg áldott legyen, komolyan: áldott. Hogy tényleg örömteli. Mert az ünnepekben az Úr közel van hozzánk, megérint, megszólít, tényleg: megszólít. Csak meg kell állnunk, csak ki kell lépnünk az üres „hajre!” odadobásából, és megérteni a szavakat, úgy, ahogy ő mondja. Mert a jel nekünk szól.

Tényleg: szól.

Építsetek utat a pusztában az Úrnak! … az Úr jön hatalommal. (Ézs 40. 3,10)

Út. Az örök parabola. Honnan megy hová? Kik járnak rajta? Járható-e vagy sem? Önmagában már az szép, hogy Isten utakat használ. Mert bár örök parabola az út, az út emberi reláció. Mi, akik a térnek és időnek ebben a felfogásában élünk, nekünk jelent valamit az út, ami vezet valahonnan valahová, és megtételéhez idő kell. Isten ebbe az emberi relációba érkezik.

Vezet-e még út hozzám? Miközben vágyva vágyom arra, hogy valaki megérkezzen, gondosan fáradozom azon, hogy a felém vezető utak járhatatlanok maradjanak. Szeretetlenségem sziklái, kegyetlenségem kátyúi, barátságtalanságom törései – valódi akadályokat támasztanak. Megtalálom-e a mások felé vezető utakat? Egyszerű lenne pedig. Csak el kellene indulnom rajtuk, csak lépnem kellene feléjük. Úttalan utak, járatlan utak feszülnek közöttünk.

Isten mégis megérkezik. Nem karácsonykor, hanem most. Nem tudni, hogy lépi át az akadályokat. Nem tudni, hogy hatol át a mindenségen és az örökkévalóságon. De itt van, közel van, útjainkat járja, hogy mi is utat találjunk.

Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok. Lk 21,28

Próbáltam figyelni, de nem találtam okát, hogy az emberek, ha hirtelen nagy fájdalom, csapás vagy félelem éri őket, miért kuporodnak össze, miért esnek le a lábukról? Magam is voltam már így, de láttam is, nem is egyszer. Talán ez valójában magzatpóz? Ebbe kényszerít minket a rémület.

Lehet, hogy nem is csak a hirtelen jött rémület görnyeszt, hanem folyamatosan ebben élünk, görnyedt, megalázott voltunk életünk megszokott tartásává vált már. Lesunyt arcunkkal képtelenek vagyunk az ég felé nézni.

Az evangélium szava a félelmek közepette szólít meg. Akkor hangzik, amikor ellenállhatatlanul összegörnyedünk, amikor egyetlen segítő szó sem jut el hozzánk. Akkor hangzik, amikor ráébredünk, hogy görnyedtségünk életformánkká lett. A végső reménytelenségben.

Talán éppen most.