Kategória: Heti ige

Jézus mondja: Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. Jn 12.32

Felemeltetik. A katonák megfogják a kereszt vízszintes szárát, és felemelik. A test iszonyú kínokat él át, a szögek tépi a kezet, az ízületek megfeszülnek, a sebekből ömlik a vér, a tehetetlenség és megaláztatás semmivé teszi az emberi tartást. Felemeltetik.

Felemeltetik. Ebben a pillanatban mutatja meg benne leginkább Isten magát. Aki látja ezt a mozdulatot, senki nem mondaná meg, hogy most látszik legjobban a világmindenség Teremtője, a Mindenható, az Örökkévaló. Ez azonban a hit látása. Emberi szem csak a vért, a megalázott testet, a halált látja. A hit látása azonban Istent. Felemeltetik.

A történeteknek, az időnek, az elrendeltetésnek olyan gyújtópontja ez, mely a mi történeteinket, időnket és elrendeltetésünket magához húzza. Nem tudunk nélküle élni. Lehet megfeledkezni róla, sőt akár tagadni is, de mit számít. Krisztus keresztje „szálkaként” – ahogy Pilinszky mondja – ott van a világ testében.

Van miért felkelni, elindulni, tenni és szólni.

Ujjongó hangon mondjátok el, hirdessétek és terjesszétek a föld határáig! Mondjátok: Megváltotta az Úr szolgáját, Jákóbot.  Ézs 48.20

Érdekes, hogy ebből az egész szövegből leginkább az „ujjongó hang” ragadott meg. És kezdtem keresni. Hol van egyetlen ujjongó hang körülöttem?

A rendelkezések szenvtelen hangja.
A munkájukat elvesztettek panaszkodása.
A magányosok kérlelése.
A betegek sóhajtása.
A haszonélvezők kaján együttérzése.
A reklámok vigasztaló beszéde.
A reménytelenek néma hangjai.

Ezek a hangok vesznek körül. De most szólaljon meg végre az ujjongó hang, mert Isten megszabadította népét. Jákóbot, a csalót, a Vele megverekedőt, az áldásért küzdőt.

Szabadítása erősebb a rendeletéknél,
több a kenyérkeresettnél,
teljesebb, mint a magány feloldása,
gyógyítóbb minden gyógyszernél,
szembesíti a vétkeseket vétkeikkel,
jobban betölti a földet, mint bármi, ami eladható,
és betölti szívünket reménnyel.

Szabadítása érvényes volt a történelem egy pontján,
minden időben, az örökkévalóságban,
és a mai napon – itt és most –
számomra is.

Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobbja, az ő szent karja. 98. Zsoltár 1

Mi a haszna az éneklésnek? Valójában semmi. Na, ez talán nem igaz. A katonák tudnak együtt lépni az énekre. Bizonyos munkák az énekre ütemesebben végezhetők. A gyerek is könnyebben elalszik, ha énekel neki az édesanyja. És persze vannak az énekesek, akik ebből élnek. De azért meglennénk nélküle, ahogy ez időnként el is hangzik itt-ott.

Viszont, ha valaki énekelt már négyszólamú kórusban, ha kánonozott családi körben, hallotta Eric Claptont, a Simon és Garfunkel duót, Sarastro áriáját, tudja, hogy az éneklés olyan varázslat, valami olyan csoda, ami nem csupán végtelenül emberi, hanem a világot mássá teszi. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme van a világnak ének nélkül?

Ahogy Isten tetteit látjuk, minden hasznos szánalmasnak tűnik. A teljesítményeknek nincs értéke. Valami szép kell! Valami olyan szép, aminek semmi haszna, önmagában van az értéke. Olyan, mint egy művészi alkotás vagy egy szép ajándék. Mert csak ez illik Istenhez. A gyönyörködtettés. A szépség haszontalansága. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme a világnak enélkül?

És megszólal az új ének.

Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. 2Kor 5.17

Nem latolgatja, van-e esélye az újnak. Nem gondolkozik az új mértékén. Úgy mondja ki, mintha azt jelentené be, hogy megszületett egy gyermek. Úgy jelenti be, mintha el tudna feledni minden régit. Új jött létre.

Krisztusban megtudtuk, hogy Isten nem haragvó istenség, akinek a kegyét kell keresnünk mindenáron. Krisztusban kirajzolódott saját haragunk. Hogy minden hiányunk, csökevényünk, kicsinyességünk valahol Isten iránt érzett elégedetlenségünkből, panaszunkból, ellene fellobbant haragunkból fakad. Ez a harag már nem fogalmazódik meg, már észre sem vesszük. Mint egy velünk élő fájdalom. Mint egy észrevétlenül összeszorított ököl.

Isten pedig szeretetével oltja ki dühünket. Lemond teljesítményhajhász vallásosságunkról. Minden erejével meg szeretne békíteni önmagával. Aki ezt megérti, megérzi, teljesen új lesz. Mint a tékozló fiú apja ölelésében. A régi elmúlt, íme új jött létre.

Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor…Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el
soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. (Jn 10.11a 23-24)

Számtalan hang szól, mely hív. Számtalan út van, mely kitárul előttem. A számtalan hang közül az ő hangját hallom. A számtalan út közül azt látom, mely utána megy. Mert tudja a
nevemet és ismerem őt.

Az élet lepereg. Nap nap után mindig elveszítek valamit. A gyerekkor, az ifjúság, az időm elfogy, évek, napok, pillanatok mintha repülnének. A mezők elszáradnak, a folyók kiapadnak. De a hang hallatszik, az út világosan látszik: az örökkévalóság hangja, az örökkévalóság útja.A mezők zöldek és a folyó nem apad ki.

A hangok, az utak, a múlandóság mind elragadna tőle. A félelem, a bizonytalanság, a betegség szeretne magának. De ő a jó pásztor. Életét adja a juhokért. Ismer engem. Örök
életet ad. Ezért hallgatok a hangjára és követem őt. És senki nem ragadhat ki az ő kezéből.

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. 1Pt 1.3

Ez nehéz és bonyolult mondat. Szétszedve nagyjából így hangozhat: Isten új, reménnyel teli életet ad nekünk. Ezt Krisztus feltámadásában kaphatjuk meg. Ez Isten jósága, és tele vagyunk hálával emiatt. És talán még egy fontos: ez a reménység élő reménység.

Van reménységünk, nem mondunk le róla, életünk fenntartója. Minden elesés után megpróbálunk talpra állni. Minden szenvedésben meg lehet talán találni kapaszkodókat. Szokták mondani: a remény hal meg utoljára.

Erre a reménységre, melyről itt Péter levele beszél mégis születünk. Nem tudjuk létrehozni, nem tudunk csatlakozni hozzá, nem tudjuk elérni, teljesíteni, felépíteni. Mert minden reménységünk mögött ott húzódik a végső reménytelenség, hogy minden talpraállás ideiglenes, minden kapaszkodó múlékony. Isten olyan reményre nyit ajtót, ami elképzelhetetlen: hogy a dolgoknak nincs vége.

Ez nehéz és bonyolult… nem is a mondat, hanem ezt a csodát megérteni.

Krisztus mondja: Halott voltam, de íme élek örökkön örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. (Jel 1.18)

Az eredeti inkább halottak birodalmáról szól. Tehát: „nálam vannak a halál és a halál birodalmának kulcsai”. Micsoda? Egyáltalán van ahhoz kulcs? Nem úgy értem, hogy ajtó és zár, hanem hogy egyáltalán van, ami azt ki tudja nyitni?

Ott állunk a végtelenül zárt ajtók előtt. A legvastagabb ajtók is megengednek néha egy-egy kis rést, egy törést, egy parányi ablakot, ahol be lehet lesni. A halál nem engedi, hogy bepillantsunk mögé, minden titok odaát. A halál birodalma zárt ország. Talán jobb is nem benézni.

De az ajtó kitárul. Mert a kulcs nála van, aki halott volt, de él. És most már az odaát levők nem a halál birodalmának hatalma alatt vannak, hanem az Élő hatalma alatt. Így újra azt mondhatjuk: összetartozunk. Így hamarosan azt mondhatjuk: ismét együtt vagyunk.

És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Jn 3.14-15

Az ószövetségi történetben egy kígyószobrot felemelni, istenként középre állítani – végtelenül megbotránkoztató, tabu, kibírhatatlan a végtelenségig. Ugyanígy állítja Isten középre a számunkra megbotránkoztatót, a tabut, a kibírhatatlant: egy akasztófát, rajta egy megkínzott holttesttel. Ez Jézus keresztje.

Önmagában mindkettő értelmetlen. Bennük csak a világ összetörtsége, elcsúszottsága, átka látszik. Csakhogy ott van mögötte, mindkettő mögött Isten ígérete: ha ránézel, helyre kerül az életed. Akkor nem árt a bűn kígyója, akkor még a halállal is meg tudunk küzdeni.

Valahova néznünk kell. Valahol meg kell tudnunk látni a valóságot. Valahol látnunk kell az életet. Valamihez kötnünk kell sorsunkat. Valamibe kapaszkodnunk kell. Ez a hét Krisztus keresztjéhez vezet. Mart testünk, mart lelkünk Benne talál gyógyulást.

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Mt 20. 28

Benne van világunkban. A világ emiatt már nem az a hely, ahol nélküle lehetne dolgokról beszélni, életeket élni, folyamatokat vizsgálni. Krisztus itt van a világunkban. Tudjuk, hogy vannak körülmények, melyek már azelőtt meghatározták a világ sorsát, mielőtt megszülettünk. Krisztus jelenléte már életünk előtt itt volt.

Emiatt két út van.
Az egyik, hogy mindenki nekünk szolgáljon. Hogy a mi szavunk legyen az egyedüli, a mi érdekünk legyen a legfontosabb, a mi hatalmunk igázzon le mindent. Ha nem sikerül, vesztesnek érezzük magunkat, fölerősítünk, durvák, rosszkedvűek és kegyetlenek leszünk.
A másik út a szolgálat útja. Hogy csak akkor eszem, ha már a mellettem levőnek is jutott. Hogy mások életét a sajátomnak érzem. Hogy fáj a mások fájdalma, és bánt, amikor a gonoszság hatalomra jut akár körülöttem, akár általam.

Krisztus egyértelmű. A szolgálat útját helyezte el a világban. Most, hogy a járvány átfestette sorsunkat, most látszik igazán, hogy ez egyedüli menekvésünk. Hogy csak akkor eszem, ha már a mellettem levőnek is jutott. Hogy mások életét a sajátomnak érzem. Hogy fáj a mások fájdalma, és bánt, amikor a gonoszság hatalomra jut akár körülöttem, akár általam.

A második utat Krisztus erejével járjuk.

Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Jn 12.24

Hogy hol van Isten ilyenkor…?

Ő az, aki maszkot visel, akitől méteres távolságot tartanak, akivel nem fognak kezet. Ő az, aki riadtan hallja a pozitív teszt hírét, ő az, aki magára zárja a karantén ajtaját, ő az, aki elviselhetetlennek érzi a magányt. Ő az, akinek nem jut lélegeztetőgép, ő az, aki a folyosón várja, hogy sorra kerüljön. Ő az, aki szeretteitől elválasztva haldoklik. Ő az, aki a végén már csak halálozási statisztika, csak másokat riasztó fenyegető hír.

Ő az, akit orvosként besoroznak a karanténosztályra. Ő az, aki a 24-48-ban felsérti arcát a védőmaszktól. Ő az, aki mentővel száguld, fertőződést kockáztatva az újabb és újabb betegekért. Ő az, aki zokogva tagadja meg az eszközök hiánya miatt valakitől a segítséget. Ő az, aki türelemmel rábeszéli az idős szomszédot az otthonmaradásra. Ő az, aki viszi a hajléktalanoknak az ételt, ő az, aki bátorítja a rettegőket. Ő az, aki hajnalig tanul és tanít a bezárt iskolák kapuin kívül. Ő az, aki elhaló búzaszemmé lett közöttünk, hogy életünk legyen. Sokáig nem tudtam, mit is jelent ez a szó: megváltás. Ne kérdezd ezután, hogy mi a dolgod!