Kategória: Heti ige

…láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.
Jn 1.14

Most minden a látásról szól egy darabig. Vízkereszt világosságot gyújt a sötétségben. Jézus meggyógyítja a vakon születettet. János evangéliumának pedig ez mindene.

Minden korszaknak vannak látásra hívó emberei. Egyesek a maguk törvényét vagy vallását kínálják erre. Máskor éppen abban az összefüggésben szólal meg a megvilágosodásra hívó szó, hogy a vallás tesz minket vakká, szakadjunk el tőle.

Van, aki azt mondja, az igazi látás az, ha belátjuk, hogy nem látunk semmit. A közös tudatlanság, a közös vakság felemelő. Nyugodtan felébredhet bennünk a vágy a vakon maradáshoz.

János azonban nem enged minket vakságunkba beletunyulni. Láss! Mert mi is láttuk. Velünk sátorozott. Nem tehettük meg, hogy ne lássuk. Akkor is kinyitotta szemünket, ha bántott minket a fénye, ha vakított az elképzelhetetlen, amiről beszélt, amit megmutatott.

Ez nem egy rendszer átlátása, nem egy látványosság megpillantása, nem egy szenzáció feltűnése, ez Isten dicsősége. Ez a látás az örökkévalóság. Ez a látás a másik ember észrevétele. Ez a látás teszi értelmessé a mai napot.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. (Jn 1.14)

Torokszorító ez a mondat, ha hagyjuk, hogy minden részlete hasson ránk.

A szó, Isten teremtő szava, mellyel bolygókat és kecskéket alkotott, mellyel megformálta veséimet és kialakította tudatomat, egy emberi sorsban öltött testet. A szöveg drasztikusan fogalmaz: hússá lett. A láthatatlan, kiábrázolhatatlan Isten egy nagyon is látható, fiatal názáreti férfiben mutatkozott meg, aki szót tudott érteni azokkal, akikkel találkozott, de sebezhető és halandó is volt.

Az eredeti szó sátorozásról beszél. Nemcsak megjelent közöttünk, hanem velünk sátorozott. Együtt táboroztunk, a szomszédunk volt. Reggel együtt ébredtünk, velünk reggelizett, kész volt velünk nevetni és részvéttel volt fájdalmaink iránt. Együtt énekeltünk és dolgoztunk. Isten teremtő szava láthatóan a társunkká lett.

És benne megláttuk Istent magát. Nem üzenetet adott át, nem a tanítást közvetítette, hanem ő maga volt Isten. És innen a világ mássá lett. Igaz, hogy ez történelmünk egy régi pontján történt, de a kapcsolat nem ért véget és nem változott. Lehet, hogy már nem látjuk, de a szomszédunk maradt, lehet, hogy nem halljuk közvetlenül a nevetését, de derűje felvidíthatja napjainkat. Lehet, hogy nem érezzük testünkön azt, hogy átkarolja vállunkat, de együttérzése soha nem hagy el minket.

Karácsony után vagyunk. Isten emberré lett. Ember volta kitörölhetetlen Isten történetéből. Ami egykor volt, a mai nap története is.

Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! (Fil 4.4-5)

Nehéz hét áll előttünk. Sok súlyos ünnep, találkozás, esemény. Ebben az időben sokféle dolog elveszhet. A pénzek elvesztésén nagyjából már mindenki túl van, aki nem, a hét elején még bepótolhatja. De a nagyon is érzékeny pillanatok könnyen veszélybe hozhatják lelkünket. Az egyik, ami elveszhet, az öröm. Nem véletlenül ismétli meg Pál a mondatot – „Ismét mondom: örüljetek!” Elég a fásultság. Elég egy rossz szó. Elég egy feltámadó irigység. Elég egy rosszízű mellőzöttség. Máris oda az öröm.
Mély együttérzéssel gondolunk azokra, akik úgy érzik, nem beszélhetünk elvesztettségről, hiszen az az öröm nem is volt: a régóta betegek, a mély magányban szenvedők, a szaggató gyászban kínlódók, a szegénységben elveszettek. És mások, akiknek már régóta nem lép be ajtaján az öröm. Csakhogy karácsony, Krisztus eljövetele. Ha könnyű lenne megoldani a világ dolgát, az ember dolgát, megtettük volna magunk. Csakhogy nem vagyunk rá képesek. Isten azért lép közénk, hogy a számunkra elképzelhetetlent hozza el. Hogy öröm támadjon a földön. Sőt, hogy öröm legyen bennünk. Ezért kell annyira nagyon vigyáznunk egymás örömére.

Építsetek utat a pusztában az Úrnak!..az Úr jön hatalommal. (Ézs 40. 3,10)

Út. Az örök parabola. Honnan megy hová? Kik járnak rajta? Járható-e vagy sem? Önmagában már az szép, hogy Isten utakat használ. Mert bár örök parabola az út, az út emberi reláció. Mi, akik a térnek és időnek ebben a felfogásában élünk, nekünk jelent valamit az út, ami vezet valahonnan valahová, és megtételéhez idő kell. Isten ebbe az emberi relációba érkezik.

Vezet-e még út hozzám? Miközben vágyva vágyom arra, hogy valaki megérkezzen hozzám, gondosan fáradozom azon, hogy a hozzám vezető utak járhatatlanok maradjanak. Szeretetlenségem sziklái, kegyetlenségem kátyúi, barátságtalanságom törései – valódi akadályokat támasztanak.

Megtalálom-e a mások felé vezető utakat? Egyszerű lenne pedig. Csak el kellene indulnom rajtuk, csak lépnem kellene feléjük. Úttalan utak, járatlan utak feszülnek közöttünk.

Isten mégis megérkezik. Nem karácsonykor, hanem most. Nem tudni, hogy lépi át az akadályokat. Nem tudni, hogy hatol át a mindenségen és az örökkévalóságon. De itt van, közel van, útjainkat járja, hogy mi is utat találjunk.