Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! 103. Zsoltár 2

Ez egy torz látásmód. Vannak jó és rossz emlékek az életemben. Vannak olyan pillanatok, melyek emlékére még a fogam is összecsikordul az újra átélt kín miatt. Beégett az agyamba örökre. Pont az emlékezés gyötör meg, immár megváltoztathatatlanul, hiszen az esemény elmúlt, hiába kapnék utána, már nincs, csak az életem tudja.

Biztos vannak szép dolgok is, melyekre jó emlékezni. Ezek mégis mintha illékonyabbak lennének. Meg kell állnom, erőltetnem kell, hogy újra lássam, hogy felidéződjenek. Nem egyoldalúság, hogy Isten jótéteményeire figyelmeztet a zsoltáros, miközben szenvedések hálózzák be életünket?

Igen, ez a torz látás a lényeg. Hogy ragyogjanak fel sorsunk jó percei! Hogy állítsunk oszlopokat minden áldás helyére! Hogy nyíljon ki szemünk a szépre! Mert ezek győzik le az értelmetlenséget, a kudarcot, a veszteséget, gyászt, félelmet, magányt. Mert ezekben látszik Isten valódi szándéka, Ő maga.

Ez a mai nap tele van Isten áldásaival.

A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. Mt 25.40

A kicsinyekkel való tett rejtett. A látványos cselekedetek mindig a nagyokhoz kötődnek. Ha valaki egy jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen emberrel tesz valamit, az a tett jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen marad.

De nem a király előtt! Mert ő a kicsinységben, a jelentéktelenségben, az alárendeltben van jelen. Azzá lett értünk. Ez nem a lealázkodás méretét, inkább az irányát mutatja. Így talál ránk is. Nekünk a hatalom vonzó. Ő a mélyre lát.

Ezt a látást próbálja megtanítani nekünk. Egyszerűséget, barátságot, közvetlenséget tanít. Megpróbál rávenni, hogy legyünk önzetlenek, hiszen ő is ilyen. Így válnak mozdulataink az ő mozdulataivá.

Miért kellene fáradoznunk Isten keresésén? Mindenütt ott van.

A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki… (Ézs 42,3)

Ott van a minőség. Nem szeretem, ha az egyház pártolja az értéktelent, mondván, hogy Isten is lehajol az értéktelenért, mint egy elveszett bárány vagy egy elveszett drachma. Szeretném, ha az istentisztelet – hiszen itt is szakrális tárgyakat említ az idézet – törekedne a hibátlanságra. Gyűlölöm a vesztes állapot elfogadását, nem lehet egy játékot sem úgy elkezdeni, hogy ebben úgyis vesztesek vagyunk, játsszunk is úgy, mint a vesztesek.

Aztán ott az evolúció. Nem a vesztesek viszik tovább a vérvonalat. Nem a hibásak maradnak porondon, hanem a győztesek, és ez így is van rendjén, hiszen így fejlődik, így marad életképes, és ez azért cél. A kereszténység pedig gyakran úgy viselkedik, mintha ez nem érdekelné, pártolja a veszteseket, és teret ad a gyengéknek.

Nem tehet másképp, hiszen Isten is ezt csinálja. Mindenkire vigyáz. Mindenkire szüksége van. Nem az erő utcáit figyeli, hanem a megmentését. Az erősek erejét olykor megszégyeníti, az elesetteket pedig felsegíti. Tudja, hogy erőnknek hamar vége, dicsőségünk szertefoszlik, győzelmünk szánalmas. Aztán ott maradunk elesetten, elveszetten, gyengén és megalázottan.

Ő nem mond le rólunk. Soha.

Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. 1Pt 5.5

(Az arrogánsokkal harcban áll, az alázatosaknak pedig örömöt ad.) Szeretjük ezt a mondatot, de minden evolúciónak ellene mond. Az arrogánsak, akik érvényesítik a maguk igazát, jogát, erejét – ők jutnak hatalomhoz, ők írják a világ történelmét, ők számítanak. Az alázatosak (az eredeti szó alacsonyt is jelent), nos ők pedig valami vígaszt keresnek az életben.

Akkor miért szeretjük ezt a mondatot? Talán azért, mert elfáraszt minket a saját arrogáns voltunk, szeretnénk megpihenni alázatosan, ahogy Dsida mondja: „Ma nem lázadtam fel/ a lassú meder ellen,/ma békésen hömpölyögtem/és megcsókoltam öreg falvak lábát.” Ez ajándékba kapott öröm.

De ennél többről van szó. Amíg a magunk imádata fő hajtóerőnk, magunk érdeke a legfőbb jó, magabiztosságunk kikezdhetetlen, addig hogy tudnánk Istent megérteni? Addig hogy tudnánk észrevenni a mellettünk ülő éhezőt, a másféle igazat valló szenvedőt, az érdekeit soha érvényesíteni nem tudó nálunk alacsonyabbat?

Isten mellettük ül.

Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott. 33. Zsoltár 12.

Van népem. Itt most elsősorban nem a magyarra gondolok, bár gondolhatnék, de kicsit más tartalmú népről beszélek. Akik hozzám tartoznak. Gyakran gondolok rájuk, van, akiket hordozok, van, akik engem hordoznak. Körülvesznek az életben, felelős vagyok értük, és ők is gondolnak rám.

Meg lehet-e fogalmazni sorsomat rajtuk keresztül? Talán igen. Biztos, hogy koncentrikus körökben vannak közel hozzám, de ha a sorosomat kell megfogalmaznom, akkor rájuk gondolok. Ők az én örökségem. Az örökség meghatároz, elrendel, nem csak elindít, nem csak kiindulópont, hanem sors.
Az én népem az én sorsom.

Így vagyunk Isten körül. Meghatározzuk Őt, sorsává leszünk. Népe vagyunk, gondol ránk minden nap. Sorsa vagyunk, öröksége vagyunk, bennünk találja meghatározottságát. Nem lehet könnyű egy folyton ellenséges népet, sorsot szeretettel kezelni. Isten azonban gyermekeiként gondol ránk. A gyermekünk, népünk, örökségünk, sorsunk. Egészen a miénk.

Gondol rám Isten. Ez sors. Az enyém és az Övé.

Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. Lk 12.48b

Milyen megtisztelő megbízás! A „sokat kívánnak” azt is jelenti, hogy van mit csinálni, ajtók tárulnak, van hol belépni, van tere a szavaknak, vannak fülek hallásra és vannak utak, melyeken járni lehet.

Másfelől a múltból rám zuhannak elmulasztott lehetőségek, melyeket megtehettem volna, de nem tettem, szavak, melyek némán belém szorultak, találkozások, melyek elmaradtak. Ezeken keresztül Isten miattam nem jutott céljához, miattam nem tudta tenni a dolgát. Tétlenségem akadállyá tett.

De az örömhír az, hogy a végén akár szégyenkezve, akár büszkén, de Isten előtt állunk majd. Hogy Ő maga mond az életünkről valamit. Emiatt a találkozás miatt ez a mai nap rendkívüli érték: a cselekvés napja. És minden nap, melyen valamit még tehetünk, ajándék.

És Ő, aki meghitt szavaival annyiszor adott vigaszt, bátorítást és új feladatot, számonkérő bíróvá, kegyetlen szörnyeteggé válna azon a napon? Semmiképpen!

Hiszen apánkként szeret.

Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ef 5.8-9

Jóság. A szó kedvességet is jelent. Milyen érdekes, hogy amikor Pál az új gondolkodásról, a világosságban való életről gondolkozik, akkor egy félig-meddig hangulati megnyilvánulását sorolja elsőként. Nem elhatározásról, nem új szabályokról beszél, hanem valamiről, ami vagy szemlélet vagy hangulat vagy valami titokzatos, belülről fakadó érzés.

Igazság. Ez tevékenység a javából. Ez az igazság észreveszi a társadalmi elcsúszásokat, segít a szegényeken, rosszul érzi magát, ha a mellette ülő nem eszik. Ez az igazság nem engedi, hogy bántsanak valakit, a gyenge mellé áll, a kitaszítottal vállalja a kitaszítottságot.
„Amíg létezik alsóbb néposztály, én hozzá tartozom. Amíg létezik bűnöző népréteg, én hozzá tartozom. Amíg egyetlen lélek is börtönben van, én sem vagyok szabad.” – idézi Vonnegut Eugene Debs-t.

Egyenesség. És végül ez a szó, ami inkább valóságot jelent, tehát, ami tényleg van. A világosság gyümölcse az, hogy kinyílik a valóság. Így az ember megtalálja a maga helyét a világban, úgy látja magát, ahogy kell, és azt mondja, ami van.

A világosság nevel minket. Krisztus világossága van rajtunk.

Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Ef 2.19

Valahol otthon vagyok. Nem csak a szobák elrendezését ismerem, nem csak kulcsom van az ajtóhoz, hanem az illatok, a zugok, a padló reccsenése is az enyém, életem része, múltam és jelenem, emlékem és biztonságom.

Hiszen annyi helyen vagyok idegen a világban. Ahol bizonytalanul mozgok, kényelmetlenül érzem magam, idegen a stílus, a kifejezések nyelve, az arcok és a történetek. Az idegen helyekről hazatérve pihenem ki magam otthon. A feszültségből a nyugalomba, a harcból a békébe érkezem. Van, aki folyton idegenben él. Soha nincs feloldódás, soha nincs béke.

Pál azt mondja, Istennél otthon lehet az életünk. Nem kell teljesítenünk, nem kell kínosan viselkednünk, nem kérik számon rajtunk az illemet. De számon tartanak minket, hogy megérkeztünk-e már, hogy ott ülünk-e az asztalnál, ahol Isten ül az asztalfőn. Dönthetünk és tévedhetünk is. Örömmel készülök arra az otthonra is, ami odaát vár, ahol színről színre láthatunk, ahol együtt lehetünk, mindnyájan, hiszen összetartozunk.

Az illatok, az emlékek, a biztonság, a padló reccsenése. A kulcs és a zugok.

De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ézs 43.1

Ezerszerszer végig forgattuk már ezt a mondatot. Tudjuk, hogy nem egyénnek szól, hanem népnek, de egyidejűleg azt is, hogy a bibliai mondatok lehetővé teszik, hogy Isten megszólaljon személyes életünknek számára is benne. Hordozzuk ennek a mondatnak minden bensőségességét, emlékeit, erőt adó üzenetét. Mert ez a mondat már sokszor volt a miénk.

Mindez azonban most hadd vesszen homályba, hiszen Isten mondata most, éppen ezeknek a soroknak olvasásakor szólal meg, egyedi módon, személyesen kiválasztva sorsunkat, ismerve helyzetünket. Most válik válasszá, támasszá, erővé. Talán még azt is megengedi, hogy elszakadjunk eredeti kötődéseitől. Mert ez a mondat most a miénk, egyedül a miénk.

„Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” A mi vizeinkről, a mi tüzeinkről van itt szó. Mint ahogy a mi nevünkről, a mi félelmünkről, a mi bezártságainkról. Ne kételkedj benne: Isten neked és nekem, itt és most mondja: ne félj!

Enyém vagy.