Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok. Lk 21,28

Próbáltam figyelni, de nem találtam okát, hogy az emberek, ha hirtelen nagy fájdalom, csapás vagy félelem éri őket, miért kuporodnak össze, miért esnek le a lábukról? Magam is voltam már így, de láttam is, nem is egyszer. Talán ez valójában magzatpóz? Ebbe kényszerít minket a rémület.

Lehet, hogy nem is csak a hirtelen jött rémület görnyeszt, hanem folyamatosan ebben élünk, görnyedt, megalázott voltunk életünk megszokott tartásává vált már. Lesunyt arcunkkal képtelenek vagyunk az ég felé nézni.

Az evangélium szava a félelmek közepette szólít meg. Akkor hangzik, amikor ellenállhatatlanul összegörnyedünk, amikor egyetlen segítő szó sem jut el hozzánk. Akkor hangzik, amikor ráébredünk, hogy görnyedtségünk életformánkká lett. A végső reménytelenségben.

Talán éppen most.

Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas… Zak 9.9b

Valami új kezdődik. A zsidóság a második templomot építi, Zakariás pedig meghirdeti a messiási időt. A mondat azonban nem áll meg az Ószövetségnél, tovább viszi az új kezdet kikiáltását a virágvasárnapi jelenetig, mert ez a király Zakariás szerint „alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” Ádvent első vasárnapja így ér össze a szenvedéstörténet első napjával.

Az új év új kezdetet vár tőlünk, fogadalmakat, elhatározásokat. Ádvent Istent elhatározásairól szól. Ugyanúgy, mint virágvasárnap. A kezdet az Ő kezdete. Újra találkozni, újra beszélgetni szeretne velünk. Van ilyen időnként az életünkben. Valakivel megszakad a kapcsolat, régóta nem beszéltünk már. Mindaddig, amíg nem kezdünk el újra beszélni, rejtett görcsként ott van bennünk a találkozás vágya, mert enélkül nem teljes az életünk.

Az újrakezdés soha nem könnyű. A hallgatás emléke szorongat. Éppen ezért Isten veszi fel a szálat. Nem kell magyarázkodnunk, nem kell indokolnunk, miért odáztuk el mindig a találkozást, elég csak sodródni Vele. Őt nem
idegesíti a múlt, Őt csak az a boldogság élteti, hogy újra együtt lehetünk, mint amikor az apa újra beszélgethet rég nem látott fiával.

És asztalhoz telepszenek mindketten, együtt.

Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva. Lk 12,35

Fel lehet-e egyáltalán készülni valamire is? El sem tudom képzelni, milyen lesz, ha kezembe kapom a halálos betegségről szóló leletet, ha rám szakad egy földrengéses épület, ha sokszorosára nő a hőmérséklet körülöttem. Vannak persze már tapasztalataim. Mögöttem vannak események, melyeket soha nem mertem volna elképzelni, hogy bekövetkeznek, mégis megtörténtek. De felkészülni?

Ugyanakkor mindig készülünk. Nem hisszük, hogy bekövetkezik, de fantáziánk képes megjeleníteni a várható veszedelmeket. Vannak előre megírt paneljaink, hogy akkor mit csinálunk majd, hogy viselkedünk majd. Belénk kódolódott már néhány reflex, hogy legalább a minimális méltóságunkat megtartsuk, hogy ne omoljunk össze.

De miről is beszélünk? Nem pusztító katasztrófa, nem poklok pokla vár, hanem találkozás mennyei Atyánkkal, az asztalhoz telepedés ünnepére készülünk. Nem félelemből van felövezve derekunk, nem félelemből gyújtjuk meg lámpásunkat. Örömre készülünk. Nem találunk ki elhárító, magunkat megmentő trükköket, hogy valahogy túléljünk, hanem teljes bizalommal kapaszkodunk Istenbe.

Mint a gyermekek az apjukba.

Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé… (2Kor 5,10)

Nem az akármilyen állam bírói testülete elé, nem az ilyen vagy olyan intézmény fegyelmi bizottsága elé, nem a számonkérő bizottság nyomozati eredménye elé, nem az igazságkereső és kinyilvánító történelmi kutatók szakcsoportja elé, nem a vizsgáztató vagy felvételi bizottság asztala elé, nem Pilátus és nem Heródes ítélőszéke elé, hanem Krisztus ítélőszéke elé.

Ismétlődő pillanatok. Krisztus megkötözve áll Pilátus ítélőszéke előtt, fején töviskoszorú, megverve, megalázva, egy rémes emberi kegyetlensége közepette. Én ott állok majd egyszer előtte, bűneim töviseivel, gonoszságom kötelékeivel, megverve, megalázva az élet terhétől. Hogy tudna olyan kegyetlen lenni, mint Pilátus?

A jövőről nem sokat tudok, / de a végítéletet magam előtt látom. / Az a nap, az az óra, mezítelenségünk / fölmagasztalása lesz. // A sokaságban senki se keresi egymást. / Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi / a keresztet, s az angyalok, a mennyek / állatai, fölütik a világ utolsó lapját. // Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: / nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt / tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja / a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Mondja Pilinszky János.

Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Mt 5.9

Ez a hét az ítélet vasárnapjának hete. Az egyházi esztendő végén ilyen témák járnak, beszéljünk az utolsó időkről! Jobban szeretném, ha a szembesülés szót használnánk, hiszen reményünk nem a teljesítményeink alapján való elszámoltatásról beszél, hanem az Istennel való boldog találkozásról. Nem bíró elé készülünk, hanem apánk elé, aki minden bizonnyal megértően nézi majd szégyenkező szembesülésünket életünk visszanézésekor.

Annak idején a teológiai görög vizsgákon ez a mondat volt az utolsó szalmaszál. Ha valaki már végképp nem tudott, tanárunk ígérete szerint ez a mondat lehetett utolsó menedékünk. Életünk menedéke ez a mondat. Nem annyira ránk vonatkozó felszólítása, hanem Isten arca benne, hiszen Ő az, aki békét keres mindenáron.

Végül szólaljon meg az is, hogy mi, akik Isten ilyen, békét kereső szeretetében élhetünk, vajon nem lehetne-e természetes meghatározónk ez a béke? Nem azért keressük a békét, hogy Isten fiai legyünk, hanem akkor, ha békét keresünk, akkor veszik észre rajtunk kihez is tartozunk. Azért keressük a békét, mert Ő békét teremtett bennünk.

Itt ideig, és odaát örökké.