Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas. Zak 9,9b

A környező népek beborulnak, Izrael abbahagyja a templomi építkezést, pedig már visszatértek a fogságból, és semmi nem indokolja a késlekedést. Zakariás maga is áldozatává válik figyelmeztető igéinek, mégis ragaszkodik az üzenethez: elérkezik Isten uralma közétek.

Zaklatott környezetben, feldúlt világban hordozzuk saját reménytelen félelmeinket is. Senki nem mer jövőt mondani, a magunk jövője is ködbe vész, mégis ragaszkodunk, mondjuk, mert mondanunk kell: elérkezik Isten uralma közétek.

Isten azonban közöttünk áll. Nem eljövendő diadalról, eljövendő igazságról beszél, hanem a jelenről. Itt van velünk a nyugtalanságban, a zaklatottságban, látja riadtságunkat és megmutatja magát. Szavával békét teremt, megbocsátja bűneinket, reményt ad a kilátástalanságban.

Ádvent van.

Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe. Ézs 65.17-18

Nem szeretnék fantáziálni egy jövőbéli világról, mely valami kárpótlásul jelenne meg a mostani világgal szemben. Jobban szeretem ezt a világot, semhogy naponta vágyakoznék egy másikra. Tudom, hogy van, tudom, hogy Isten elhozza. Ez nekem éppen elég.

Másfelől ott van az új világ logikája a mostaniban. Mert ahogy nehéz hinni egy jövendő világban, mely teljesen új, talán még nehezebb bízni az életünkben megújuló világban, saját megújuló világunkban. Lehet-e felülről születni, újra kezdeni bármit, mely nem a megszokott, a begyöpösödött, mely nem a régi bűnöktől meghatározott?

Ha hiszek egy eljövendő új világba úgy, mint Isten alkotása, akkor merek hinni abban is, hogy életünk egészen meg tud újulni már most, a mi világunkban. Mert az újat teremtő Istenben bízom, nem az eljövendő világra koncentrálok. Mert amit ott meg tud tenni örökkévalóan, azt meg tudja a mai napon teremteni bennem, köztünk.

Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat. 2Kor 5,10

A Károli-szövegre írt valaki egy kánont. Fiatalkorom egyik kedves kánonja volt. Nagyon nehéz, nagy ugrásokkal, nehéz szünetekkel, ravasz ritmusokkal, mégis szinte a fülemben van a három szólam együtt, ahogy a sorok és tartalmak keverednek csodálatos harmóniában.

A kép maga riasztó. Egy ítélőszék, ahol meg kell állnunk, hogy kiderüljön minden rejtett titkunk, és gonoszságainkért büntetést, jó tetteinkért jutalmat kapjunk. Csakhogy Pál egészen másról beszél. Neki nem az ítélet kegyetlensége a témája, hanem a mély vágyakozás, hogy végre levethesse ennek az életnek nyűgös logikáit, hogy nyíltan állhasson Krisztus elé, hogy fény derüljön arra, mennyire szereti őt.

Mert a képben szereplő székben Krisztus ül. Innen kezdve ez nem is lehet más, mint hasonlat. Az a Krisztus, aki életét adta értünk, aki megmutatta Isten végtelen szeretetét, hogy lenne kegyetlen bíránk? A csodás harmóniát nem a gyönyörű kánon hullámzása adja meg ott, hanem szembesülésünk feloldódása. Ahogy vétkeink elporladnak Krisztus szeretetében.

Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Mt 5.9

Ez a hét az ítélet vasárnapjának hete. Az egyházi esztendő végén ilyen témák járnak, beszéljünk az utolsó időkről! Jobban szeretném, ha a szembesülés szót használnánk, hiszen reményünk nem a teljesítményeink alapján való elszámoltatásról beszélnek, hanem az Istennel való boldog találkozásról. Nem bíró elé készülünk, hanem apánk elé, aki minden bizonnyal megértően nézi majd szégyenkező szembesülésünket életünk visszanézésekor.

Annak idején a teológiai görög vizsgákon ez a mondat volt az utolsó szalmaszál. Ha valaki már végképp nem tudott, tanárunk ígérete szerint ez a mondat lehetett utolsó menedékünk. Életünk menedéke ez a mondat. Nem annyira ránk vonatkozó felszólítása, hanem Isten arca benne, hiszen Ő az, aki békét keres mindenáron.

Végül szólaljon meg az is, hogy mi, akik Isten ilyen, békét kereső szeretetében élhetünk, vajon nem lehetne-e természetes meghatározónk ez a béke? Nem azért keressük a békét, hogy Isten fiai legyünk, hanem akkor, ha békét keresünk, akkor veszik észre rajtunk kihez is tartozunk. Azért keressük a békét, mert Ő békét teremtett bennünk. Itt ideig, és odaát örökké.

Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. 1Kor 3.11

Ez a mondat szép lenne csak úgy magában is, de érdekesebbé teszi a sajátos helyzet, melyben megszólal. Pál után egy Apollós nevű alexandriai ember vette át a gyülekezet irányítását. A közösség csoportokra szakadt. Egyik része Apollóshoz, másik része Pálhoz kötődött. Voltak még más körök is. Pál itt arról ír, hogy az emberek nem számítanak, csak Krisztus.

Az emberek munkája sokféle lehet. Sokféle megközelítés, tanítás, bölcsesség és igazság. Mindaddig, amíg ez Krisztus személyén alapul, addig bármi lehet, minden jó. Nem kell pártokra szakadni, lehet nyugodtan sokféleképpen gondolkodni. Csak Krisztushoz ragaszkodjunk!

Ez így reformáció környékén fontos mondanivaló. De fontos lehet bármikor. Ha a gondolkodásunkat, szándékunkat az elfogadás, nagyvonalúság, szeretet, és az az indulat, mely Krisztusban megvolt járja át, akkor egymásra találhatunk. Akkor Krisztus lelkülete teret nyerne a világban.

Ez a világ új arca lehetne.