Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja. 1Ján 3.8b

A Krisztus-követés egyféle imitáció, utánzás. Ennek első állomása, hogy meglássuk, mit tesz a világban. Az érzékenység, melyről a boldogmondásokban beszél Jézus, valójában nyitott szem, feltárulnak a szeretet lehetőségei, a vesztesnek látszó helyzetek rejtett boldogságai. Ugyanakkor kirajzolódik a gonoszság arca is.

A Krisztus-követés arra ösztönöz minket, hogy ebben az utánzásban magunk is készek legyünk az ördög munkáit lerombolni. De rémülten látjuk, hogy az ördög munkái bennünk is jelen vannak: önzésünk, szeretetlenségünk, magunk istenítése. Arra sem vagyunk képesek, hogy ezek ellen tegyünk valamit, hogy Krisztus-követők legyünk.

Pedig úgy szeretnénk a tisztán látott világban győzedelmeskedni a rossz felett. Szeretnénk munkájában társai lenni. Lefogja kezünket: megtiltja az ítélkezést, kijózanít nagyképűségünkből, szembesít saját vétkeinkkel, hogy aztán ajándékozzon olyan szavakat, és olyan tetteket, melyek az ördög munkáit lerombolják.

De minden szóban és tettben Ő él, hogy az ördög munkáit lerombolja.

Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Lk 18.31

Ránézett a világra. A pusztító kényelemre, a kegyetlen gazdagságra, a kíméletlen kapzsiságra. Kitárultak előtte a városok, a kajánul vétkező metropoliszok, a félelmetes kis utcák, az önimádó terek. Látta a falvakat, a sugdolózó kétszínűséget, a kétértelmű gonoszságot, a szenzációhajhász ostobaságot, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett közösségeinkre. A személyválogatásra, a klikkesedésre, a megbélyegzésre, a kirekesztésre. Látta a bennfentességet, a korrupciót és protekciót, a haszontalanságot és a tisztességtelen előnyöket. Szenvedte a kerítéseket, a bezárt ajtókat, a hajléktalanokat és kitelepítetteket, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett életünkre. A végtelen bánatokra, a magányra, a félelemre, a gyászra, az alárendeltségre, a kudarcokra, az önteltségre, az önzésre, az irigységre, az elhagyottságra, a becsapottságra, a reménytelenségekre. Látta, hogy vész el az öröm, hogy foszlik szét a bizalom, hogy ragad el az aggodalom, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

… és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.

Ők azonban semmit sem értettek ezekből.

Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket! Zsid 3.15

Mindenkinek más a ma. Egykor a pusztai vándorlásban Meribánál és Masszánál más volt, más volt a zsoltár idején, amikor ez a figyelmeztetés először megszólalt, más volt a Zsidó levél olvasóinak, de ezt a mondatot – ahogy néhány sorral előbb olvassuk – a Lélek mondja ma. Ezen a napon, mely mindegyikünknek más. De nincs kétségem: ez a mondat ma és nekem szól.

Milyen is ez a nap? Reményteljes, munkára kész? Tervek indulnak, ötletek rajzanak a fejemben, alig várom a találkozásokat, a lehetőségeket és magukat a cselekvéseket? Vagy gyászos, bénult, depressziós és kilátástalan? Hogy csak azt várom, hogy legyen valahogy vége, ne vegyen észre senki, felejtsenek el? Nem akarok csinálni semmit, nem is tervezek, minden hiábavaló? Mindegy, milyen: ezen a napon Isten szól.

Masszánál és Meríbánál a nép azt kérdezte: Közöttünk van-e az Úr vagy sem? Lehet a nap vidám, lehet elkeseredett, de ez a kérdés mindegyiknek a közepén áll: közöttünk van-e az Úr vagy sem? Hangja minden napunk hangjában benne van. Hangja minden nap lágyítani akarja szívünket. Hogy ne álljunk ellen. Mert ez a mai nap Istennek is egyedi.

Mert ma akar csodát tenni velünk.

Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. Dán 9, 18c

Itt nem egy szokványos, üres vallásos szlogen szólal meg. Dániel fájdalma valódi. Mögötte évszázadok szólalnak meg, egy nép sorsa, mely nem élt a felkínált lehetőségekkel, következetesen rontott el mindent történelmében, és nem érdemel semmi mást, mint hogy beteljesedjen ostobaságának sorsa.

Semmink nincs. Vajon nem válna-e nemzeti hőstetté belátni számtalan hibánkat? Vajon nem lenne-e személyes életünk hőstette is az, hogy belássuk, mennyi lehetőséget pazaroltunk el, hány seb, nyomorúság, veszteség van mögöttünk? Vajon nem ez lenne-e az egyetlen alap, melyre Isten felépíthetné új életünket?

Isten meghallgatja azokat, akik kérnek. Nem tud mit kezdeni a magukra büszkékkel, a teljesítményeiket felsorakoztatókkal, a saját dicsőségükre építkezőkkel, de a nincstelenekkel,
árvákkal, elveszettekkel csodát tesz. Legyen az nép, vagy legyek én magam. Így válik a belátás a legnagyobb bátorsággá.

Isten pedig meghallgatja, aki hozzá kiált.

Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Ézs 60.2

Látom a sötétséget. Nem is akarok írni róla, annyira körülvesz, annyira ránk telepszik, áthatolhatatlanul betölt mindent. Vakon botorkálunk kiutak és lehetőségek nélkül. Örök vesztesként állunk vele szemben. Látom a sötétséget.

Látom a homályt. Az egyértelmű elmosódását, a kaján sunyiságot, a hamis csúsztatásokat, az erőszakos diadalmaskodást. A nemzetek egyre kevésbé tudják, mi a valóság, hogy van-e valóság egyáltalán, hogy mit is kellene mondani, gondolni vagy érezni. Látom a homályt.

De látom a fényt is, Isten szeretetének fényét. A felszabadult örömöt, a szívbéli megbocsátást, a nagyvonalú kedvességet, a jóságos befogadtatást. Mert Isten jelen van a világban, ha figyel valaki, megláthatja, ha csendben hallgat, meghallhatja. Mert Isten szeretete erősebb a sötétségnél és a homálynál.

Ez a remény éltet minden nap.