Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Ujjongó hangon mondjátok el, hirdessétek és terjesszétek a föld határáig! Mondjátok: Megváltotta az Úr szolgáját, Jákóbot.  Ézs 48.20

Érdekes, hogy ebből az egész szövegből leginkább az „ujjongó hang” ragadott meg. És kezdtem keresni. Hol van egyetlen ujjongó hang körülöttem?

A rendelkezések szenvtelen hangja.
A munkájukat elvesztettek panaszkodása.
A magányosok kérlelése.
A betegek sóhajtása.
A haszonélvezők kaján együttérzése.
A reklámok vigasztaló beszéde.
A reménytelenek néma hangjai.

Ezek a hangok vesznek körül. De most szólaljon meg végre az ujjongó hang, mert Isten megszabadította népét. Jákóbot, a csalót, a Vele megverekedőt, az áldásért küzdőt.

Szabadítása erősebb a rendeletéknél,
több a kenyérkeresettnél,
teljesebb, mint a magány feloldása,
gyógyítóbb minden gyógyszernél,
szembesíti a vétkeseket vétkeikkel,
jobban betölti a földet, mint bármi, ami eladható,
és betölti szívünket reménnyel.

Szabadítása érvényes volt a történelem egy pontján,
minden időben, az örökkévalóságban,
és a mai napon – itt és most –
számomra is.

Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobbja, az ő szent karja. 98. Zsoltár 1

Mi a haszna az éneklésnek? Valójában semmi. Na, ez talán nem igaz. A katonák tudnak együtt lépni az énekre. Bizonyos munkák az énekre ütemesebben végezhetők. A gyerek is könnyebben elalszik, ha énekel neki az édesanyja. És persze vannak az énekesek, akik ebből élnek. De azért meglennénk nélküle, ahogy ez időnként el is hangzik itt-ott.

Viszont, ha valaki énekelt már négyszólamú kórusban, ha kánonozott családi körben, hallotta Eric Claptont, a Simon és Garfunkel duót, Sarastro áriáját, tudja, hogy az éneklés olyan varázslat, valami olyan csoda, ami nem csupán végtelenül emberi, hanem a világot mássá teszi. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme van a világnak ének nélkül?

Ahogy Isten tetteit látjuk, minden hasznos szánalmasnak tűnik. A teljesítményeknek nincs értéke. Valami szép kell! Valami olyan szép, aminek semmi haszna, önmagában van az értéke. Olyan, mint egy művészi alkotás vagy egy szép ajándék. Mert csak ez illik Istenhez. A gyönyörködtettés. A szépség haszontalansága. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme a világnak enélkül?

És megszólal az új ének.

Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. 2Kor 5.17

Nem latolgatja, van-e esélye az újnak. Nem gondolkozik az új mértékén. Úgy mondja ki, mintha azt jelentené be, hogy megszületett egy gyermek. Úgy jelenti be, mintha el tudna feledni minden régit. Új jött létre.

Krisztusban megtudtuk, hogy Isten nem haragvó istenség, akinek a kegyét kell keresnünk mindenáron. Krisztusban kirajzolódott saját haragunk. Hogy minden hiányunk, csökevényünk, kicsinyességünk valahol Isten iránt érzett elégedetlenségünkből, panaszunkból, ellene fellobbant haragunkból fakad. Ez a harag már nem fogalmazódik meg, már észre sem vesszük. Mint egy velünk élő fájdalom. Mint egy észrevétlenül összeszorított ököl.

Isten pedig szeretetével oltja ki dühünket. Lemond teljesítményhajhász vallásosságunkról. Minden erejével meg szeretne békíteni önmagával. Aki ezt megérti, megérzi, teljesen új lesz. Mint a tékozló fiú apja ölelésében. A régi elmúlt, íme új jött létre.

Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor…Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el
soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. (Jn 10.11a 23-24)

Számtalan hang szól, mely hív. Számtalan út van, mely kitárul előttem. A számtalan hang közül az ő hangját hallom. A számtalan út közül azt látom, mely utána megy. Mert tudja a
nevemet és ismerem őt.

Az élet lepereg. Nap nap után mindig elveszítek valamit. A gyerekkor, az ifjúság, az időm elfogy, évek, napok, pillanatok mintha repülnének. A mezők elszáradnak, a folyók kiapadnak. De a hang hallatszik, az út világosan látszik: az örökkévalóság hangja, az örökkévalóság útja.A mezők zöldek és a folyó nem apad ki.

A hangok, az utak, a múlandóság mind elragadna tőle. A félelem, a bizonytalanság, a betegség szeretne magának. De ő a jó pásztor. Életét adja a juhokért. Ismer engem. Örök
életet ad. Ezért hallgatok a hangjára és követem őt. És senki nem ragadhat ki az ő kezéből.

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. 1Pt 1.3

Ez nehéz és bonyolult mondat. Szétszedve nagyjából így hangozhat: Isten új, reménnyel teli életet ad nekünk. Ezt Krisztus feltámadásában kaphatjuk meg. Ez Isten jósága, és tele vagyunk hálával emiatt. És talán még egy fontos: ez a reménység élő reménység.

Van reménységünk, nem mondunk le róla, életünk fenntartója. Minden elesés után megpróbálunk talpra állni. Minden szenvedésben meg lehet talán találni kapaszkodókat. Szokták mondani: a remény hal meg utoljára.

Erre a reménységre, melyről itt Péter levele beszél mégis születünk. Nem tudjuk létrehozni, nem tudunk csatlakozni hozzá, nem tudjuk elérni, teljesíteni, felépíteni. Mert minden reménységünk mögött ott húzódik a végső reménytelenség, hogy minden talpraállás ideiglenes, minden kapaszkodó múlékony. Isten olyan reményre nyit ajtót, ami elképzelhetetlen: hogy a dolgoknak nincs vége.

Ez nehéz és bonyolult… nem is a mondat, hanem ezt a csodát megérteni.