Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. Lk 9.62

Szemem az úton, megyek a magam szántásában. Üzletek vannak előttem, nyereség és dicsőség. Sietnem kell, nem késhetek, minden rendben lesz, már előre érzem a siker ízét. Az úton valaki fekszik. Rablók hagyták helyben. Mindenki elment mellette. Szemem már nem az úton van, nem a nyereségen, sikeren, dicsőségen. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szemem a házon, gyűlölöm. Haragom ekeként tör-zúz mindent, magam vagyok az ekevas, dühömmel szánt a sors. Az éhezés kényszere hazahozott a szolgaság házába, megaláztatás vár rám, a bezártság pokla. Apám tiszta fehér ruhája vakít el. Ölelésében beszívom a jól ismert illatot. Nem látom már a szolgaság házát, szántásom szánalmasan fékeződik meg. Már csak Őt látom. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szeme rajtam van. Ismeri életem feltörhetetlen köveit, a próbás tarackokat, a nehezen mozduló rögöket. Erősen fogja az ekét, nem fordul hátra, hiszen minden vágya az, hogy termővé tegyen. Így megy ez minden évben. Nem törődik a fáradtsággal, a szenvedéssel, a halállal. Csak eggyel törődik, velem.

Hogy alkalmassá legyek az Ő szántásában.

Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Rm 5.8

Elrémülök, hány embert felejtek el, pedig nem szeretném, de tényleg. Van, akinek az idők során elfelejtem a nevét. Van, akit nem hívok vissza. Van, akire nem gondolok eleget, nem teszek érte, elveszítem.

Ugyanakkor meghat, hányan gondolnak rám, írnak a születésnapomra, emlékeznek az életemre, nem felejtik el a nevem, benne vagyok a telefonjukban. Ez mindig zavarba ejt, olykor szégyenkezem. Pedig mennyi erő van ebben: gondolok rád.

Isten nem felejt el. Tenyerében vagyunk. Akkor, amikor elfelejtettük, ő számontartott. Amikor ellenséges gondolatokat fogalmaztunk meg vele kapcsolatban, ő azon törte a fejét, hogy békíthetne meg minket. Amikor elidegenedtünk tőle, Krisztus meghalt értünk.

Ebben mutatta meg szeretetét irántunk, hogy megbéküljünk vele.

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja. 1Ján 3.8b

Amikor elfogynak a jó döntések. Amikor bekerítenek a hazugságok. Amikor sarokba szorítanak a kényszerek. Amikor kegyetlenségeim hálójába hányódom. Amikor átokká válok a magam akaratából. Amikor megismétlem rettenetes tévedéseimet. Akkor tudom, hogy mit jelent az „ördög munkája”.

Ilyenkor nem rajzolok róla karikatúrát. Nem viccelem el holmi lópatás mitológiai figurává. Mert azt érzem, hogy hatalma közvetlen közelről teszi tönkre mindazt, ami szép, ami Istennek kedves, ami jobbá tehetné az életemet, ami megőrizné a rámbízottakat.

Emiatt értem, hogy mit jelent Krisztus jelenléte. Nem az ördögre koncentrálok, hanem Krisztusra. Nem azt nézem, hogy mit tesz az ördög, hanem azt nézem, mit tesz Krisztus. Mert a magam erejéből nem vagyok képes kitépni magam ebből a rémületes pókhálóból, csak Krisztus téphet ki belőle.

De azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja.

Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Lk 18.31

Ránézett a világra. A pusztító kényelemre, a kegyetlen gazdagságra, a kíméletlen kapzsiságra, a háborúzni kész kegyetlenségre. Kitárultak előtte a városok, a kajánul vétkező metropoliszok, a félelmetes kis utcák, az önimádó terek. Látta a falvakat, a sugdolózó kétszínűséget, a kétértelmű gonoszságot, a szenzációhajhász ostobaságot, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett közösségeinkre. A személyválogatásra, a klikkesedésre, a megbélyegzésre, a kirekesztésre. Látta a bennfentességet, a cinikus korrupciót és protekciót, a haszontalanságot és a tisztességtelen előnyöket. Szenvedte a kerítéseket, a bezárt ajtókat, szenvedett a hajléktalanokkal és menekültekkel, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett életünkre. A végtelen bánatokra, a magányra, a félelemre, a gyászra, az alárendeltségre, a kudarcokra, az önteltségre, az önzésre, az irigységre, az elhagyottságra, a becsapottságra, a reménytelenségekre. Látta, hogy vész el az öröm, hogy foszlik szét a bizalom, hogy ragad el az aggodalom, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

… és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.

Ők azonban semmit sem értettek ezekből.

Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket! Zsid 3.15

Minden napnak van valamilyen arca. Nem onnan tudom, hogy hol tartunk, hogy megnézem a naptárt, a napoknak van valami sajátos jellege, helye, tartalma. Más ízű a kedd, más a szerda és a péntek. Kedvencem a hétfő.

Azt mondhatnánk, azon a napon, melyen Isten szól, a dolgok mássá lesznek, a jószándék kivirágzik, a halódók életre kelnek, az eltévedtek hazatalálnak. De van-e olyan nap, melyen Isten nem szól? Van-e olyan, amikor szava nélkül maradunk, és nincs semmi, csak a rémisztő, üres csend?

Biztos, vannak néma napok. Van olyan, hogy hiába hallgatódzunk, hiába várunk, Isten nem szól. De ez ritka. Mert Isten szól. Ma is szól. Csak figyelni kell, csak várni kell. És amikor szól, a dolgok mássá lesznek, a jószándék kivirágzik, mi, halódók életre kelünk, mi, eltévedtek hazatalálunk.

Mert Isten szól.

Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. Dán 9, 18c

Dániel fájdalma valódi. Mögötte évszázadok szólalnak meg, egy nép sorsa, mely nem élt a felkínált lehetőségekkel, következetesen rontott el mindent történelmében, és nem érdemel semmi mást, mint hogy beteljesedjen ostobaságának sorsa.

Semmink nincs. Vajon nem válna-e nemzeti hőstetté belátni számtalan hibánkat? Vajon nem lenne-e személyes életünk hőstette is az, hogy belássuk, mennyi lehetőséget pazaroltunk el, hány seb, nyomorúság, veszteség van mögöttünk? Vajon nem ez lenne-e az egyetlen alap, melyre Isten felépíthetné új életünket?

Isten meghallgatja azokat, akik kérnek. Nem tud mit kezdeni a magukra büszkékkel, a teljesítményeiket felsorakoztatókkal, a saját dicsőségükre építkezőkkel, de a nincstelenekkel, árvákkal, elveszettekkel csodát tesz. Legyen az nép, vagy legyek én magam. Így válik a belátás a legnagyobb bátorsággá.

Isten pedig meghallgatja, aki hozzá kiált.

Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Ézs 60.2

Látom a sötétséget. Nem is akarok írni róla, annyira körülvesz, annyira ránk telepszik, áthatolhatatlanul betölt mindent. Vakon botorkálunk kiutak és lehetőségek nélkül. Örök vesztesként állunk vele szemben. Látom a sötétséget.

Látom a homályt. Az egyértelmű elmosódását, a kaján sunyiságot, a hamis csúsztatásokat, az erőszakos diadalmaskodást. A nemzetek egyre kevésbé tudják, mi a valóság, hogy van-e valóság egyáltalán, hogy mit is kellene mondani, gondolni vagy érezni. Látom a homályt.

De látom a fényt is, Isten szeretetének fényét. A felszabadult örömöt, a szívbéli megbocsátást, a nagyvonalú kedvességet, a jóságos befogadtatást. Mert Isten jelen van a világban, ha figyel valaki, megláthatja, ha csendben hallgat, meghallhatja. Mert Isten szeretete erősebb a sötétségnél és a homálynál.

Ez a remény éltet minden nap.

Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. (Lk 13,29)

A mondat bántó. Arról szól, hogy a zsidóság nagy ősei mellé nem a zsidóság, hanem a megvetett pogányok ülnek majd le a végén. A vége ebben az értelemben az utolsó nagy szembesülést jelenti, az utolsó napot vagy utolsó ítéletet, ki hogy nevezi. Nyílván nem a zsidóságról van szó, bár az evangélium szerkesztője kész ebbe az irányba hajtani, hanem arról, hogy az a nap a meglepetések napja lehet.

Éppen ez a meglepetés teszi ijesztővé. Lehet, hogy egyháziasságunk, következetes keresztény életformánk a végén cserben hagy, és olyanok lesznek közelebb Istenhez, akik csak egyszerűen jók? Az a nap a meglepetések napja lesz, tehát biztosat senki nem mondhat. Biztosat senki nem mondhat.

Egy biztos pont azonban mégis van. Ő, aki az életét adta mindenkiért. Az ittlevőkért és a távoliakért, a beavatottakért és az idegenekért, a régóta ide tartozókért és a ma érkezettekért. Aki megérzi ennek a szeretetnek a szélsőséges voltát, az azon a napon is barátok közelében lesz, szeretet veszi körül, és befogadtatott lesz.

Bízzál ebben bátran!

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Jn 1.16

Ha ki tudnánk kerülni a „kegyelem” szót, és a többi jelentésével használnánk – öröm, elfogadottság, szépség, kedvesség, jóság, és ezekhez hasonlók – , akkor kiléphetnénk a bírósági tárgyalóteremből a szabad levegőre. Krisztus teljességéből öröm örömre halmozódik. Nagyon érdekes egy másik nyelvtani lehetőség: ajándék egy másik ajándék helyébe (STL). Azaz Krisztus teljessége ez: az eddigi ajándékot egy nagyobb, teljesebb váltja fel.

Az biztos, hogy itt valami nagyon erős szándékkal találkozunk. Ezt érezhették azok, akik végül ott ültek a nagy vacsora asztalánál, és percenként részesültek valami még nagyszerűbb élményben, mint az előbb. Még ez is? – Ki hitte volna? Olvasom, de közben nyomasztanak fagyoskodó koldusaim, egy rákos anyuka három kisgyermekkel, egy idős asszony folytonos panaszaival, egy csapást csapás után átélő tinédzserfiú. Ők miért nem ülhetnek az öröm asztalánál? Nekik miért fogyó, és miért nem halmozódó a boldogság?

Talán az ajándékot más ajándék váltja át? Talán az ő teljességéből mindig azt az ajándékot kapjuk, ami a legjobban ismer minket, amire éppen a leginkább szükségünk van? Nem gazdagok vagyunk, akiket nem lehet megajándékozni semmivel, hanem olykor nagyon is koldusok, akik teljes szívükkel csak arra várnak, hogy valaki értse már meg őket.

És akkor azt kapják, amire igazán szükségük van.

Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Rm 8. 14

Voltam a szegedi egyetemen, ahol az orvosokat avatták. „Önök orvosok.” Utólag már nincsenek meg a pontos szavak, de valami ilyesmi volt. Büszke voltam végtelenül, hiszen a lányom is ott kapta meg a diplomáját. Micsoda hihetetlen élmény, amikor valaki hallhatja azokat a szavakat, melyek őt valamivé teszik: orvossá, vezetővé, egy kör tagjává, felnőtté, apává, anyává, nagyszülővé. Most ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Sokat kínlódom ezzel a mondattal. Hogy hangzik? „Azok lehetnek Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel”, vagy „Isten Lelkének vezérlete Isten fiaivá tesz”? Hajlok arra, hogy Isten Lelke az aktív, tehát, hogy ő tesz minket Isten fiaivá. Mindegy. Valahogy ez a kettő összetartozik. Nem hiszem, hogy feltétlenül sorrendet kellene állítanunk. Ma ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Nem vagyunk a törvény kötelékében. Nem vagyunk Isten kitagadottjai. Nem vagyunk idegenek Isten körében. Nem vagyunk szolgák Isten házában.

Ki vagyok, mire jutottam? Vagyok-e valaki egyáltalán? Jutottam-e valamire? A bátorító szó nem teljesítményeinket sorolja, végzettségünket, eredményeinket, adottságainkat, hanem ezt: ne félj, Isten gyermeke vagy! Mondhatod neki azt – ahogy pár sorral lejjebb a Római levél írja -, „apám!”. Ráadásul abban a kedves, közeli formában, ahogy Ő is mondja: „gyermekem!”