Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat. 2Kor 5,10
A Károli-szövegre írt valaki egy kánont. Fiatalkorom egyik kedves kánonja volt. Nagyon nehéz, nagy ugrásokkal, nehéz szünetekkel, ravasz ritmusokkal, mégis szinte a fülemben van a három szólam együtt, ahogy a sorok és tartalmak keverednek csodálatos harmóniában.
A kép maga riasztó. Egy ítélőszék, ahol meg kell állnunk, hogy kiderüljön minden rejtett titkunk, és gonoszságainkért büntetést, jó tetteinkért jutalmat kapjunk. Csakhogy Pál egészen másról beszél. Neki nem az ítélet kegyetlensége a témája, hanem a mély vágyakozás, hogy végre levethesse ennek az életnek nyűgös logikáit, hogy nyíltan állhasson Krisztus elé, hogy fény derüljön arra, mennyire szereti őt.
Mert a képben szereplő székben Krisztus ül. Innen kezdve ez nem is lehet más, mint hasonlat. Az a Krisztus, aki életét adta értünk, aki megmutatta Isten végtelen szeretetét, hogy lenne kegyetlen bíránk? A csodás harmóniát nem a gyönyörű kánon hullámzása adja meg ott, hanem szembesülésünk feloldódása. Ahogy vétkeink elporladnak Krisztus szeretetében.
