Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. (1Pt 1.3)
Ha átlépjük a mondat bonyolultságát, és meghalljuk belőle, hogy Isten újjá szült minket reménységre, akkor hirtelen meglátjuk a reménytelen pillanatainkat. Amikor hiábavalónak érezzük törekvéseinket, eredményeink megszégyenítenek minket, a mögöttünk levő út szánalmas, az előttünk levő a semmibe vezet. Ezek a reménytelen pillanatok.
Az újjászületés, melyet talán Nikodémusnak próbál elmagyarázni Jézus először, más látás. Mintha a holtak kelnének életre. Mintha Ezékiel csontmezőjét látnánk megelevenedni. A törekvéseink, az eredményeink, a mögöttünk és előttünk levő út – mindez értelmessé lesz. Még a halál is, a miénk is, az övék is. Ez az élő reménység.
De a holtak Isten szavára ébrednek fel. Az Ő érintése mozdítja meg bennük az életet. Így szólít meg minket, így érint meg minket, így teremt minket újjá, így leszünk a reménység emberei. Hogy magunk mögött hagyjuk az üres sírt, a reménytelenség helyét. Hogy az Ő életének részesei legyünk.
Itt ideig, és odaát örökké.
