Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat, szeretetét nem vonta meg tőlem. Zsolt 66,20
Nem a szép szavakért, nem a mély gondolatokért, nem a helyesen fogalmazott mondatokért, nem a hibátlan arányérzékért, nem azért, mert már van, amit letettem az asztalra, nem az évtizedeken keresztül tanúsított hűségért, nem az egyházi munkáért, sőt talán éppen mindezek ellenére, de voltaképp úgysem fogom tudni, hogy miért, de nem utasította el imádságomat.
Miközben világok pattantak ki gondolataiból, biológiát, fizikát, kémiát és matematikát alkotott, emberi rendszereket lát át hibátlanul, emberi sorsokat követ hűségesen, tisztán látja az elcsúszásokat, a kárhozatos folyamatokat, az emberi gonoszság természetrajzát és a jó parányi ösvényeit, aközben – vagy talán éppen ezért – meghallgatta imádságomat.
Mert érthetetlen szenvedéllyel keresi azt, ami megmaradt, amibe kapaszkodhat, amivel megmenthet. Az imádság idején találkozunk. Találkozásunk az egyetlen lehetőség. Minden ostoba felületesség, képmutató vallásosság, magamutogató szócséplés ez ellen a találkozás ellen szól. Mintha tudatosan kerülnék ezek az egyedüli lehetőséget: az őszinte, olykor szavak nélküli mély vágyat, hogy Isten és ember találkozhasson végre.
Itt ideig, odaát örökké.
