Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR tetteit! 118 Zsolt 17
Nem tudom ezt a mondatot könnyű bátorsággal elolvasni, kimondani. Túlságosan ott vannak, akik meghaltak már az életemből. Ők nem hirdetik már az Úr tetteit. Ők némán alszanak. Én meg itt vagyok tényleg, hirdetem az Úr tetteit. Erre van az életem. Vajon én tudok többet, vagy ők, akik már nincsenek itt?
A zsoltár a nagy veszélyből kiszabadult ember hálaadása. Talán fogságból szabadult, vagy betegségből gyógyult meg. Nagyszerű érzés Isten cselekvését közelről tapasztalni. Nem hagyott magamra, gondoskodott rólam, nem is akárhogy, az életemet mentette meg. Azt hittem már, hogy végem, de ő nem engedett át a halálnak.
És ők, akik mégis odaát vannak? Nekik is szól Isten szabadítása. Nagyobb ívű annál, amit el tudok képzelni. Mert Isten cselekedete nem pusztán a mi szűk világunkban érvényes, hanem szól azoknak is, akik már nem élnek. Nekünk is, akik valamikor meghalunk. Talán így még erősebben, még lényegesebben. Nem halsz meg, hanem élsz, és feltámadásod hirdeti az Úr tetteit.
Mert Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt.
