Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. 1Pt 5.5
(Az arrogánsokkal harcban áll, az alázatosaknak pedig örömöt ad.) Szeretjük ezt a mondatot, de minden evolúciónak ellene mond. Az arrogánsak, akik érvényesítik a maguk igazát, jogát, erejét – ők jutnak hatalomhoz, ők írják a világ történelmét, ők számítanak. Az alázatosak (az eredeti szó alacsonyt is jelent), nos ők pedig valami vígaszt keresnek az életben.
Akkor miért szeretjük ezt a mondatot? Talán azért, mert elfáraszt minket a saját arrogáns voltunk, szeretnénk megpihenni alázatosan, ahogy Dsida mondja: „Ma nem lázadtam fel/ a lassú meder ellen,/ma békésen hömpölyögtem/és megcsókoltam öreg falvak lábát.” Ez ajándékba kapott öröm.
De ennél többről van szó. Amíg a magunk imádata fő hajtóerőnk, magunk érdeke a legfőbb jó, magabiztosságunk kikezdhetetlen, addig hogy tudnánk Istent megérteni? Addig hogy tudnánk észrevenni a mellettünk ülő éhezőt, a másféle igazat valló szenvedőt, az érdekeit soha érvényesíteni nem tudó nálunk alacsonyabbat?
Isten mellettük ül.