„De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.” (Zsolt 130,4)
Emlékszem félelmetes emberekre az életemből. Volt olyan, akinél ki sem mertem nyitni a számat, féltem a megszégyenüléstől, hátha ostobaságot mondok. Volt olyan, akivel találkozni sem mertem. Valaki nem rég azt mondta, hogy engem mindig olyan félelmetesnek látott.
Emlékszem félelmetes emberekre az életemből, akik aztán közel kerültek hozzám. Valamelyikük kedves mondatokkal segítette az életemet, valaki elmesélte, milyen dalokat zongorázik otthon esténként. A félelmetességet mély, szeretetteljes tisztelet váltotta fel. Az aki tőlem félt, már el merte mondani, hogy félt tőlem.
Isten számára a legnagyobb félelem a mi félelmünk. Amikor a tálentumos szolga azért nem mer kockáztatni, mert fél az urától. Egy parafrázis szerint a fiú úgy fél az apjától, hogy nem mer játszani. Ez a vég. Megszűnik a kapcsolat, a félelem kiirtja a jóérzéseket. Isten látja vétkeinket. Együtt érző gyógyítással gyógyítja sebeinket.
Félelmünket Istenfélelem váltja fel.
