„Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas.” (Zak 9,9)
Minden mozog. Ábrahám elindul. A pusztai vándorlás népet formál. Az egész bibliai történet úton van. Az út mindig kérdez, célt keres, kiszolgáltatottá tesz, leszűkíti igényeinket. Az úton társak szegődnek mellénk, hogy ne legyünk magunk, hogy ne tévedjünk el. Persze szép a cél, de az érték maga az út. Hogy úton vagyunk.
A messiási idő nem végpont, hanem kezdet. A zsidóság második templomot épít, valami új indul el, amikor Zakariás elmondja ezt a mondatot. Jézus pedig szamárra ül, hogy beteljesítse a kezdet próféciáját, hogy visszafordíthatatlanná tegye az utat, mely a kereszten át a feltámadáshoz, az örökkévalóság felé vezet.
Életünk megkövült törvényeinek előítéletessége alól, megbénult kapcsolataink közül, szokványos közhely-mondataink szajkózásából ki állíthat újra talpra, ki indíthat újra útnak? Ami áll – halott. A mozdulatlan – bálvány. A változás nélküli – kegyetlen.
Jézus maga mellé ültet a szamárra.
