A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki… (Ézs 42,3)
Számomra ez a mondat az év fordulója. Egykor az augusztusi fóti tanfolyamra, később a gyenesi konferenciákra esett. Ez lett a záróköve a nyárnak, életem fontos mondata. Sokáig úgy tudtam, hogy amiről beszél, szent tárgyak, amelyek a templomi felszereléshez tartoztak, hibátlannak kellett lenniük. De most azt olvastam, hogy a Messiás nem a templomból, hanem az egyszerű otthonokból szedte össze ezeket.
Míg a templom tisztasága nem engedi Istent az emberhez, a hétköznapok esendősége igen. Pedig mennyire szeretnénk magunk is tiszták, épek és szentek lenni. A Messiás úgy lát minket, ahogy vagyunk: repedten, füstölögve, tartás nélkül, levegő és fény nélkül. Lecserélésre megéretten, haszontalanul. Megérint most ennek visszafordíthatatlan volta. Ezek a tárgyak nem javíthatók.
Mégis kell neki. Nem tudom, miért. Talán a törékenységben teljesedik ki az az erő, amit Ő hoz közénk? Talán ez a mintázata annak, hogy hogy találkozhatunk egymással is? Talán ez az egyedüli állapot, amelyben érthetővé lesz szava, láthatóvá lesz cselekedete? Ez az Ő titka. Beavatatlanul éljük át az új kezdet csodás lehetőségét.
Ő tesz szóvá, fénnyé, jellé.