Szerző: Muntag Márton

Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor… Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. (Jn 10.11a 23-24)

Valaki azt mondta: nincs jövő. Minden szennyezett, az emberi rendszerek kártyavárként omlanak össze, minden álságos. Úgy éreztem, igaza van. Szinte hálás lettem, hogy már nem kell sokáig élnem, nem kell megtapasztalnom a világ haldoklását, és szánakozva gondoltam a kicsinyekre, akiknek ez jutott osztályrészül.

Valaki azt mondta: most kezdődik a jövő igazán. Végre büszke, bátor emberek állnak ki, hogy hangoztassák igazukat. Spontán közösségek formálódnak, tért kap a jóság. Szárnyal a tudomány, az emberek egyre jobban élnek, minden megoldható. Úgy éreztem, igaza van. Szinte sajnáltam, hogy már csak szemlélője maradok ennek a kornak.

Néha így látom, néha úgy. Olykor zöldellő rétek, olykor a halál árnyékának völgye. Olykor kiteljesülő öröm, olykor torokszorító félelem. Egy nem változik: a pásztor. Ő előttünk megy, nem hagy el, akár jó, akár nehéz. Ismeri nevünket. Ismeri reményeinket és kiábrándultságunkat. Nem veszünk el.

Senki nem ragadhat ki a kezéből.

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. (1Pt 1.3)

Ha átlépjük a mondat bonyolultságát, és meghalljuk belőle, hogy Isten reménykedő emberekké tett minket, akkor ez kirajzolja hétköznapi reménytelenségünket. Hiábavalónak érezzük törekvéseinket, eredményeink megszégyenítenek minket, a mögöttünk levő út szánalmas, az előttünk levő a semmibe vezet. Ezek a reménytelen pillanatok.

Az újjászületés, melyet talán Nikodémusnak próbál elmagyarázni Jézus először, más látás. Úgy éljük ezt át, mintha a halálból életre kelnénk. Mintha Ezékiel csontmezőjét látnánk megelevenedni. Ahogy Lázár kilép a sírból. A törekvéseink, az eredményeink, a mögöttünk és előttünk levő út – mindez értelmessé lesz. Még a halál is, a miénk is, szeretteinké is. Ez az életre ébredő reménység.

A holtak Isten szavára ébrednek fel. Az Ő érintése mozdítja meg bennük az életet. Így szólít meg minket, így érint meg minket, így teremt minket újjá, így leszünk a reménység emberei. Hogy magunk mögött hagyjuk az üres sírt, a reménytelenség helyét. Hogy az Ő életének részesei legyünk.

Itt ideig, és odaát örökké.

„Krisztus mondja: Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” (Jel 1,18b)

A halottak birodalma éppen olyan titok, mint a pokol, hogy tudnánk ezekhez szavakat találni. Krisztus feltámadása felnyitja ezeket, érezzük, hogy milyen felszabadító ez. Úgy jelenik meg a könyvben, mint történelmünk, sorsunk fontos pillanata. A győztes Krisztus kezében a kulccsal.

Ismerjük viszont életünk poklait, melyek a halál birodalmát formálják meg számunkra itt és most. Kegyetlenül berögzött logikák, a félelem megkötözöttsége, a reménytelenség zsákutcája, a bosszú, a kegyetlenség. Ezeket ismerjük. Gyakran bolyongunk közöttük. Ismerjük feloldhatatlanságaikat, elveszünk közöttük. Ugyan ki tudna megszabadítani ezekből?

A feltámadott Krisztus mindenre kiható szabadságot hoz. Ahol hatalma megnyilvánul, ott szabadulás van. Kitárul majd a halottak birodalmának ajtaja, hogy magunkhoz ölelhessük meghalt szeretteinket, de már ma kész arra, hogy közénk hozza az életet. A szabad, félelmektől felszabadult életet.

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Mt 20. 28

Gondolkoztam, hogy vajon Máté evangéliuma csipkelődik-e Jakabbal és Jánossal, amikor megemlíti, hogy nem is a tanítványok, hanem az anyukájuk ment Jézushoz beprotezsálni a fiait? Mekkora szégyen ez! A felnőtt fiúk az anyukájuk szoknyája mögött. Vagy talán ők is bizonytalanok voltak a kérésükben? Lehet, hogy addigra tanultak már valamit Jézustól?

Bár ilyen szégyen lenne minden hatalom utáni vágyunk! Hogy ne lenne az a szék, amely a státuszunkat, erőnket jelképezné, amelyet tisztelni lehet, bár ne tudnának úgy gondolni rá, hogy közben felmelegedne szívünk a büszkeségtől. A szék helyett bár tudnánk gondolni a tevékenységre, amelyet meg kell tennünk.

Jézus tovább megy. Nem zárt hatalmi rendszerben gondolkodik, melyben jó vagy rossz szereplők vagyunk, hanem a pillanatban, melyben a feladat érvényesen támad. Nem egyházi szervezetet lát, hanem asztaltársaságot, ahol az a feladatom, hogy észre vegyem, aki éhezik, aki szomjas, aki sót kér, aki szeretne mondani valamit.

Hiszen Ő is ezt teszi, asztalhoz telepszik velünk.

Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Jn 12.24

Micsoda öröm látni a ringó búzatáblát! Most még nincs. Éppen csak bokrosodni kezd, de már látszik, hogy zöldell. Átlagos termés ígérkezik. De lesz, amikor sárgán, telt kalászokkal aratásra vár majd. Az ember hozzákötötte életét a búzához, sokan azt mondják rá: az élet.

Már senki nem foglalkozik az elvetett magokkal. A bokrosodó növény láttán ki érezné azt, hogy a vetés veszteség lenne? A búza évről évre megmutatja életünk reményét: ahogy haladnak az évek, ahogy lépnek tovább az események, talán igaz, hogy mindez egy jövőbéli kiteljesedés részévé lesz.

Ami ma történik, magában hordozza a holnap csíráját. Itt ideig, odaát örökké. Krisztus így tekint saját sorsára is. A körülötte levő kíváncsi görögöknek mondja ezt: a szeretetből való áldozatosság életet hoz. Rólunk mondja ezt: szeretetből való áldozatossága minket ajándékoz meg, mert tudhatjuk, egyedülállóan fontosak vagyunk Isten számára. Bennünk ringanak a sárguló búzatáblák. Belőlünk fakad az élet.

Hogy sokan jóllakjanak.

Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. Lk 9.62

Szemem az úton, megyek a magam szántásában. Üzletek vannak előttem, nyereség és dicsőség. Sietnem kell, nem késhetek, minden rendben lesz, már előre érzem a siker ízét. Az úton valaki fekszik. Rablók hagyták helyben. Mindenki elment mellette. Szemem már nem az úton van, nem a nyereségen, sikeren, dicsőségen. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szemem a házon, gyűlölöm. Haragom ekeként tör-zúz mindent, magam vagyok az ekevas, dühömmel szánt a sors. Az éhezés kényszere hazahozott a szolgaság házába, megaláztatás vár rám, a bezártság pokla. Apám tiszta fehér ruhája vakít el. Ölelésében beszívom a jól ismert illatot. Nem látom már a szolgaság házát, szántásom szánalmasan fékeződik meg. Már csak Őt látom. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szeme rajtam van. Ismeri életem feltörhetetlen köveit, a próbás tarackokat, a nehezen mozduló rögöket. Erősen fogja az ekét, nem fordul hátra, hiszen minden vágya az, hogy termővé tegyen. Így megy ez minden évben. Nem törődik a fáradtsággal, a szenvedéssel, a halállal. Csak eggyel törődik, velem.

Hogy alkalmassá legyek az Ő szántásában.