Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok. 1 Pt 5.7
Mindig meghat, amikor azzal találkozom, hogy valaki gondol rám, ezért el tudom képzelni az ellenkezőjét. Magamba zárva, önsajnálattól bénultan figyelem a csendet, mert nem szól a telefon, nem számít rám senki, nem zörgetnek az ajtómon, a postaládában pedig mindig csak a számlák vannak.
Egyszer olvastam egy novellát, mely Isten magányáról szólt. A végtelen elhagyatottságot csak egy módon tudta feloldani, hogy szétosztotta magát millió darabra, sajátos, működőképes rendszert keresve: ez a teremtés. Vajon feloldotta Isten magányát a teremtés? A teremtés, amely ellene fordult, kifosztotta és millió módon irtotta ki?
Ő mégis gondol ránk. Gondunkat viseli. Gondoskodik rólunk. Mert továbbra is tele van bizalommal irántunk, és tudja, életünk gondjai állnak útjába bizalmunknak. Felszabadít, hogy felnézhessünk. Nem enged el a legnagyobb magányban sem, a legelveszettebb órában sem. Szabadon lélegezhetünk, mert levegőt, teret, biztonságot ad.
Itt ideig és odaát örökké.