Szerző: ferencvaros

Jézus mondja: Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. Jn 12.32

Felemeltetik. A katonák megfogják a kereszt vízszintes szárát, és felemelik. A test iszonyú kínokat él át, a szögek tépik a kezet, az ízületek megfeszülnek, a sebekből ömlik a vér, a tehetetlenség és megaláztatás semmivé teszi az emberi tartást. Felemeltetik.

Felemeltetik. Ebben a pillanatban mutatja meg benne leginkább Isten magát. Aki látja, amit a katonák művelnek, senki nem mondaná meg, hogy most látszik legjobban a világmindenség Teremtője, a Mindenható, az Örökkévaló. Ez a hit látása. Emberi szem csak a vért, a megalázott testet, a halált látja. A hit látása azonban Isten igazi arcát. Felemeltetik.

A történeteknek, az időnek, az elrendeltetésnek olyan gyújtópontja ez, mely a mi történeteinket, időnket és elrendeltetésünket magához húzza. Nem tudunk nélküle élni. Lehet megfeledkezni róla, sőt akár tagadni is, de mit számít. Krisztus keresztje „szálkaként” – ahogy Pilinszky mondja – ott van a világ testében.

Van miért felkelni, elindulni, tenni és szólni.

Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat, szeretetét nem vonta meg tőlem. Zsolt 66,20

Nem a szép szavakért, nem a mély gondolatokért, nem a helyesen fogalmazott mondatokért, nem a hibátlan arányérzékért, nem azért, mert már van, amit letettem az asztalra, nem az évtizedeken keresztül tanúsított hűségért, nem az egyházi munkáért, sőt talán éppen mindezek ellenére, de voltaképp úgysem fogom tudni, hogy miért, de nem utasította el imádságomat.

Miközben világok pattantak ki gondolataiból, biológiát, fizikát, kémiát és matematikát alkotott, emberi rendszereket lát át hibátlanul, emberi sorsokat követ hűségesen, tisztán látja az elcsúszásokat, a kárhozatos folyamatokat, az emberi gonoszság természetrajzát és a jó parányi ösvényeit, aközben – vagy talán éppen ezért – meghallgatta imádságomat.

Mert érthetetlen szenvedéllyel keresi azt, ami megmaradt, amibe kapaszkodhat, amivel megmenthet. Az imádság idején találkozunk. Találkozásunk az egyetlen lehetőség. Minden ostoba felületesség, képmutató vallásosság, magamutogató szócséplés ez ellen a találkozás ellen szól. Mintha tudatosan kerülnék ezek az egyedüli lehetőséget: az őszinte, olykor szavak nélküli mély vágyat, hogy Isten és ember találkozhasson végre.

Itt ideig, odaát örökké.

Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobbja, az ő szent karja. 98. Zsoltár 1

Mi a haszna az éneklésnek? Valójában semmi. Na, ez talán nem igaz. A katonák tudnak együtt lépni az énekre. Bizonyos munkák az énekre ütemesebben végezhetők. A gyerek is könnyebben elalszik, ha énekel neki az édesanyja. És persze vannak az énekesek, akik ebből élnek. De azért meglennénk nélküle, ahogy ez időnként el is hangzik itt-ott.

Viszont, ha valaki énekelt már négyszólamú kórusban, ha kánonozott családi körben, hallotta Eric Claptont, a Simon és Garfunkel duót, Sarastro áriáját, tudja, hogy az éneklés olyan varázslat, valami olyan csoda, ami nem csupán végtelenül emberi, hanem a világot mássá teszi. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme van a világnak ének nélkül?

Ahogy Isten tetteit látjuk, minden hasznos szánalmasnak tűnik. A teljesítményeknek nincs értéke. Valami szép kell! Valami olyan szép, aminek semmi haszna, önmagában van az értéke. Olyan, mint egy művészi alkotás vagy egy szép ajándék. Mert csak ez illik Istenhez. A gyönyörködtetés. A szépség haszontalansága. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme a világnak enélkül?

És megszólal az új ének.

Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. 2Kor 5.17

Beleragadunk a régibe. Nézem a világ folyamatait. Van valami félelmetes logika, a megváltoztathatatlanság logikája. Minden marad a régiben. A nevek megváltoznak, a címkék megváltoznak, de a lényeg nem. Lassan lemondok a jó reményéről, hiszen úgyis marad minden a régiben.

Beleragadunk a régibe. Magunk sem változunk. Vannak elhatározásaink rossz folyamatok elhagyásáról, átkos szokásaink elhagyásáról, de aztán annyi minden fog, a gyökerek összefonódnak, a szokványos nem enged, a fordulatok túl radikálisnak tűnnek. Marad minden a régiben.

De szerinte van új. Szerinte érdemes újat kezdeni. Szerinte érdemes reménykedni abban, hogy a dolgok megváltoznak. Szerinte érdemes újra keverni a kártyákat, letörölni a táblát, megteríteni az asztalt, megmosni az arcunkat, elölről nézni a világot. Ezért kér, béküljünk meg Istennel, és merjük hinni, hogy Krisztus valóban feltámadt.

A feltámadás ad értelmet mindennek.

Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor… Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. (Jn 10.11a 23-24)

Számtalan hang szól, mely hív. Számtalan út van, mely kitárul előttem. A számtalan hang közül az ő hangját hallom. A számtalan út közül azt látom, mely utána megy. Mert tudja a nevemet, és ismerem őt.

Az élet fogy. Nap nap után mindig elveszítek valamit. A gyerekkor, az ifjúság, az időm lepereg, évek, napok, pillanatok mintha repülnének. A mezők elszáradnak, a folyók kiapadnak. De a hang hallatszik, az út világosan látszik: az örökkévalóság hangja, az örökkévalóság útja. A mezők zöldek, és a folyó nem apad ki.

A hangok, az utak, a mulandóság mind elragadna tőle. A félelem, a bizonytalanság, a betegség szeretne magának. De ő a jó pásztor. Életét adja a juhokért. Ismer engem. Örök életet ad. Ezért hallgatok a hangjára és követem őt.

És senki nem ragadhat ki az ő kezéből.