Szerző: ferencvaros

Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott. 33. Zsoltár 12.

Van népem. Itt most elsősorban nem a magyarra gondolok, bár gondolhatnék, de kicsit más tartalmú népről beszélek. Akik hozzám tartoznak. Gyakran gondolok rájuk, van, akiket hordozok, van, akik engem hordoznak. Körülvesznek az életben, felelős vagyok értük, és ők is gondolnak rám.

Meg lehet-e fogalmazni sorsomat rajtuk keresztül? Talán igen. Biztos, hogy koncentrikus körökben vannak közel hozzám, de ha a sorosomat kell megfogalmaznom, akkor rájuk gondolok. Ők az én örökségem. Az örökség meghatároz, elrendel, nem csak elindít, nem csak kiindulópont, hanem sors. Az én népem az én sorsom.

Így vagyunk Isten körül. Meghatározzuk Őt, sorsává leszünk. Népe vagyunk, gondol ránk minden nap. Sorsa vagyunk, öröksége vagyunk, bennünk találja meghatározottságát. Nem lehet könnyű egy folyton ellenséges népet, sorsot szeretettel kezelni. Isten azonban gyermekeiként gondol ránk. A gyermekünk, népünk, örökségünk, sorsunk. Egészen a miénk.

Gondol rám Isten. Ez sors. Az enyém és az Övé.

Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. Lk 12.48b

Az augusztus 5-én százegy éve született Bencze Imre bácsi egy alkalommal ezzel az igével indított szolgálatba. Azóta ez a mondat biztatássá, feladattá, de egyben ítéletté is vált.

Kinyílik a lehetősége, hiszen a „sokat kívánnak” azt is jelenti, hogy van mit csinálni, ajtók tárulnak, van hol belépni, van tere a szavaknak, vannak fülek hallásra és vannak utak, melyeken járni lehet.

Másfelől rám zuhannak elmulasztott lehetőségek, melyeket megtehettem volna, de nem tettem, szavak, melyek némán belém szorultak, találkozások, melyek elmaradtak.  Ezeken keresztül Isten miattam nem jutott céljához, miattam nem tudta tenni a dolgát. Tétlenségem akadállyá tett.

De az örömhír az, hogy a végén akár szégyenkezve, akár büszkén, de Isten előtt állunk majd. Hogy Ő maga mond az életünkről valamit. Emiatt a találkozás miatt ez a mai nap rendkívüli érték: a cselekvés napja. És minden nap, melyen valamit még tehetünk, ajándék.

És Ő, aki meghitt szavaival annyiszor adott vigaszt, bátorítást és új feladatot, számonkérő bíróvá, kegyetlen szörnyeteggé válna azon a napon? Semmiképpen! Hiszen apánkként szeret.

Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ef 5.8-9

Jóság. A szó kedvességet is jelent. Milyen érdekes, hogy amikor Pál az új gondolkodásról, a világosságban való életről gondolkozik, akkor egy félig-meddig hangulati megnyilvánulását sorolja elsőként. Nem elhatározásról, nem új szabályokról beszél, hanem valamiről, ami vagy szemlélet vagy hangulat vagy valami titokzatos, belülről fakadó érzés.

Igazság. Ez tevékenység a javából. Ez az igazság észreveszi a társadalmi elcsúszásokat, segít a szegényeken, rosszul érzi magát, ha a mellette ülő nem eszik. Ez az igazság nem engedi, hogy bántsanak valakit, a gyenge mellé áll, a kitaszítottal vállalja a kitaszítottságot. „Amíg létezik alsóbb néposztály, én hozzá tartozom. Amíg létezik bűnöző népréteg, én hozzátartozom. Amíg egyetlen lélek is börtönben van, én sem vagyok szabad.” – idézi Vonnegut Eugene Debs-t.

Egyenesség. És végül ez a szó, ami inkább valóságot jelent, tehát, ami tényleg van. A világosság gyümölcse az, hogy kinyílik a valóság. Így az ember megtalálja a maga helyét a világban, úgy látja magát, ahogy kell, és azt mondja, ami van.

A világosság nevel minket. Krisztus világossága van rajtunk.

Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Ef 2.19

Valahol otthon vagyok. Nem csak a szobák elrendezését ismerem, nem csak kulcsom van az ajtóhoz, hanem az illatok, a zugok, a padló reccsenése is az enyém, életem része, múltam és jelenem, emlékem és biztonságom.

Hiszen annyi helyen vagyok idegen a világban. Ahol bizonytalanul mozgok, kényelmetlenül érzem magam, idegen a stílus, a kifejezések nyelve, az arcok és a történetek. Az idegen helyekről hazatérve pihenem ki magam otthon. A feszültségből a nyugalomba, a harcból a békébe érkezem. Van, aki folyton idegenben él. Soha nincs feloldódás, soha nincs béke.

Pál azt mondja, Istennél otthon vagyunk. Vannak, akik az egyházban otthon vannak, vannak, akik nem, de ez más. A miénk a világ, a miénk a sorsunk. Ez Isten otthona. Fellélegezhetünk, nem egy idegen helyen kell teljesítenünk. Ez a miénk. Nem szolgák vagyunk. Nem kell más életét élnünk. Isten otthona a mi otthonunk.

Az illatok, az emlékek, a biztonság, a padló reccsenése. A kulcs és a zugok.

De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ézs 43.1

Ezerszerszer végig forgattuk már ezt a mondatot. Tudjuk, hogy nem egyénnek szól, hanem népnek, de egyidejűleg azt is, hogy a bibliai mondatok lehetővé teszik, hogy Isten megszólaljon személyes életünknek számára is benne. Hordozzuk ennek a mondatnak minden bensőségességét, emlékeit, erőt adó üzenetét. Mert ez a mondat már sokszor volt a miénk.

Mindez azonban most hadd vesszen homályba, hiszen Isten mondata most, éppen ezeknek a soroknak olvasásakor szólal meg, egyedi módon, személyesen kiválasztva sorsunkat, ismerve helyzetünket. Most válik válasszá, támasszá, erővé. Nem érdekes az, amit már átéltünk már vele kapcsolatban ezelőtt. Talán még azt is megengedi, hogy elszakadjunk eredeti kötődéseitől. Mert ez a mondat most a miénk, egyedül a miénk.

„Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” A mi vizeinkről, a mi tüzeinkről van itt szó. Mint ahogy a mi nevünkről, a mi félelmünkről, a mi bezártságainkról. Ne kételkedj benne: Isten neked és nekem, itt és most mondja: ne félj!

Enyém vagy.