Szerző: ferencvaros

Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. Dán 9, 18c

Dániel fájdalma valódi. Mögötte évszázadok szólalnak meg, egy nép sorsa, mely nem élt a felkínált lehetőségekkel, következetesen rontott el mindent történelmében, és nem érdemel semmi mást, mint hogy beteljesedjen ostobaságának sorsa.

Semmink nincs. Vajon nem válna-e nemzeti hőstetté belátni számtalan hibánkat? Vajon nem lenne-e személyes életünk hőstette is az, hogy belássuk, mennyi lehetőséget pazaroltunk el, hány seb, nyomorúság, veszteség van mögöttünk? Vajon nem ez lenne-e az egyetlen alap, melyre Isten felépíthetné új életünket?

Isten meghallgatja azokat, akik kérnek. Nem tud mit kezdeni a magukra büszkékkel, a teljesítményeiket felsorakoztatókkal, a saját dicsőségükre építkezőkkel, de a nincstelenekkel, árvákkal, elveszettekkel csodát tesz. Legyen az nép, vagy legyek én magam. Így válik a belátás a legnagyobb bátorsággá.

Isten pedig meghallgatja, aki hozzá kiált.

„Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad.” (Ézs 60,2)

Nézem a metrón az embereket. Mindenki a telefonjával matat, külön belső világban él, kinéz egy olyan ablakon, melyen csak ő lát ki. Mások egykedvűen bámulnak maguk elé. Az egész szerelvényen ül valami sötét mélabú. Ez lenne az, ami fölöttünk ragyog, ami meglátszik rajtunk? Nem csoda, senki nem ismer senkit, mindenki fáradt, mitől lenne vidám az ember korán reggel egy metrón?

Az viszont igaz, hogy egy közösség kisugárzását meghatározza a tartalma. Vasárnap délelőtt úgy jöttem el az istentiszteletről, mintha a templomi közösség beragyogott volna az életembe. Diákok is megteszik velem olykor ezt a csodát: szeretnék velük együtt ragyogni.

Isten közelsége nem előidézhető, ő maga jön közel hozzánk. Jelenlétében a dolgok értelmessé válnak. Gondoskodása meghatóan vesz körül minket. Útjaink láthatóvá válnak az élet kusza térképein. Élhetővé lesz a megbocsátás, a nagylelkűség, az ítélet-nélküliség. Felragyog Krisztus népe a világban, mint a hegyen épült város. Visz minket magával, emberei lehetünk, meglátszódhat rajtunk.

Akár egy metrón is.

„Gyertek és lássátok Isten tetteit! Félelmetesek dolgai az emberek között.” (Zsolt 66,5)

Olykor elfeledkezünk róla. Azt mondjuk: „véletlen”, vagy „így alakultak a dolgok”. Nem merünk belenézni abba a rettenetbe, hogy Isten itt van közöttünk, hogy az események keze által alakulnak, sorsunk benne formálódik.

Nem szemlélődik, mint egy öreg bölcs, aki bólogatva nézi a fiatalok botorkálását, és mosolyog, mert tudja, hogy úgyis rossz az, amit művelnek. Nem távolról figyel, hanem cselekszik. Ahogy Jézus mondja János evangéliumában: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”

Kezünket fogja, szívünket csitítja, gondolatainkat ébreszti, biztonság felé vezeti útjainkat. Valódi csodák ezek. Mint ahogy Izrael népe átkelt a Vörös-tengeren, úgy vigyáz ránk ma is. Amikor megrettenünk az élet tornyosuló hullámai között, nem enged el.

Itt ideig, odaát örökké.

Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. (Lk 13,29)

A mondat bántó. Arról szól, hogy a zsidóság nagy ősei mellé nem a zsidóság, hanem a megvetett pogányok ülnek majd le a végén. A vége ebben az értelemben az utolsó nagy szembesülést jelenti, az utolsó napot vagy utolsó ítéletet, ki hogy nevezi. Nyilván nem a zsidóságról van szó, bár az evangélium szerkesztője kész ebbe az irányba hajtani, hanem arról, hogy az a nap a meglepetések napja lehet.

Éppen ez a meglepetés teszi ijesztővé. Lehet, hogy egyháziasságunk, következetes keresztény életformánk a végén cserben hagy, és olyanok lesznek közelebb Istenhez, akik csak egyszerűen jók? Az a nap a meglepetések napja lesz, tehát biztosat senki nem mondhat. Biztosat senki nem mondhat.

Egy biztos pont azonban mégis van. Ő, aki az életét adta mindenkiért. Az ittlevőkért és a távoliakért, a beavatottakért és az idegenekért, a régóta ide tartozókért és a ma érkezettekért. Aki megérzi ennek a szeretetnek a szélsőséges voltát, az azon a napon is barátok közelében lesz, szeretet veszi körül, és befogadtatott lesz.

Bízzál ebben bátran!

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Jn 1.16

A halmozódás? Nagyon is ismerjük. Amikor az elrontott dolgok maguk után rántják a többi átkot, aztán még átkot. A hazugság egyik jellemzője, hogy újabb hazugságot követel, végül hazugság borít be mindent.

Bár az áldások is ilyen könnyen halmozódnának! De azok nagyon törékenyek. Csodájára járunk az áldott életeknek, családoknak, közösségeknek. Akik átélik az átkok megtörését, valóságos Isten-bizonyítékként tartják ezt számon. Talán ez beszél leginkább Isten jóságáról. Kész mindent megtenni megmentésünkért.

János nem kételkedik ebben. Neki ez a karácsonyi üzenete. Igazi vízkereszti jelentés. Isten teljessége nem ítéletet hoz, nem büntetést, nem haragot, hanem kegyelmet, lehetőséget, áldást. Isten megtanít minket erre a jóságra, áttöri átkainkat. Ez Isten lényege.

A mai nap nem kérdezem, átkos-e vagy áldásos, hiszen Isten kedvessége körül veszi ezt a mai napot, ezt a hetet, az életünket. Bolondok lennénk, ha hagynánk, hogy a világ átkai, az emberi gonoszság átkai, saját kicsinyességünk átkai emésztenék fel végtelen lehetőségeinket. Az áldás, a halmozódó kegyelem hatalmas teret tár elénk.

Itt ideig, odaát örökké.

Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Rm 8. 14

Voltam a szegedi egyetemen, ahol az orvosokat avatták. „Önök orvosok.” Utólag már nincsenek meg a pontos szavak, de valami ilyesmi volt. Büszke voltam végtelenül, hiszen a lányom is ott kapta meg a diplomáját. Micsoda hihetetlen élmény, amikor valaki hallhatja azokat a szavakat, melyek őt valamivé teszik: orvossá, vezetővé, egy kör tagjává, felnőtté, apává, anyává, nagyszülővé.
Most ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Sokat kínlódom ezzel a mondattal. Hogy hangzik? „Azok lehetnek Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel”, vagy „Isten Lelkének vezérlete Isten fiaivá tesz”? Hajlok arra, hogy Isten Lelke az aktív, tehát, hogy ő tesz minket Isten fiaivá. Mindegy. Valahogy ez a kettő összetartozik. Nem, hiszem, hogy feltétlenül sorrendet kellene állítanunk. Ma ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Nem vagyunk a törvény kötelékében. Nem vagyunk Isten kitagadottjai. Nem vagyunk idegenek Isten körében. Nem vagyunk szolgák Isten házában.

Ki vagyok, mire jutottam? Vagyok-e valaki egyáltalán? Jutottam-e valamire? A bátorító szó nem teljesítményeinket sorolja, végzettségünket, eredményeinket, adottságainkat, hanem ezt: ne félj, Isten gyermeke vagy! Mondhatod neki azt – ahogy pár sorral lejjebb a Római levél írja -, „apám!”. Ráadásul abban a kedves, közeli formában, ahogy Ő is mondja: „gyermekem!”

Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Zsid 13.8

Semmit nem változtál, mondja valaki. Tudom, hogy nem igaz, van tükröm is, naptáram is. A dolgok mindig ugyanazok, mondja valaki prédikátori bölcsességgel. Tudom, hogy éppen ahhoz kellene felnőnünk, hogy a dolgok változnak, hogy minden változik.

Rémisztő számomra egy olyan vallás, melyben az istenség mozdulatlanul, változatlanul, változhatatlanul trónol a változó világ fölött. Hála Istennek, nem ilyen a miénk. Isten hihetetlen dinamizmusával fordul felénk, újabb és újabb utakat, szavakat keresve. Krisztus eljövetele a legjobb bizonyíték arra, hogy Isten hogy tud változni.

Egy azonban nem változik. Az indulat, mely Krisztusban fogalmazódott meg. Az a szeretet, mely saját életünkben, kisgyermek korunktól mostanáig követett. Az a nyíltszívűség, értünk aggódás, mely az utolsó napon sem teszi majd őt szörnyeteggé. Ez nem változott.

Erre lehet számítanunk.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. (Jn 1.14)

Torokszorító ez a mondat, ha hagyjuk, hogy minden részlete hasson ránk.

A szó, Isten teremtő szava, mellyel bolygókat és kecskéket alkotott, mellyel megformálta veséimet és kialakította tudatomat, egy emberi sorsban öltött testet. A szöveg drasztikusan fogalmaz: hússá lett. A láthatatlan, kiábrázolhatatlan Isten egy nagyon is látható, fiatal názáreti férfiben mutatkozott meg, aki szót tudott érteni azokkal, akikkel találkozott, de sebezhető és halandó is volt.

Az eredeti szó sátorozásról beszél. Nemcsak megjelent közöttünk, hanem velünk sátorozott. Együtt táboroztunk, a szomszédunk volt. Reggel együtt ébredtünk, velünk reggelizett, kész volt velünk nevetni és részvéttel volt fájdalmaink iránt. Együtt énekeltünk és dolgoztunk. Isten teremtő szava láthatóan a társunkká lett.

És benne megláttuk Istent magát. Nem üzenetet adott át, nem a tanítást közvetítette, hanem ő maga volt Isten. És innen a világ mássá lett. Igaz, hogy ez történelmünk egy régi pontján történt, de a kapcsolat nem ért véget és nem változott. Lehet, hogy már nem látjuk, de a szomszédunk maradt, lehet, hogy nem halljuk közvetlenül a nevetését, de derűje felvidíthatja napjainkat. Lehet, hogy nem érezzük testünkön azt, hogy átkarolja vállunkat, de együttérzése soha nem hagy el minket.

Karácsony. Isten emberré lett. Ember volta kitörölhetetlen Isten történetéből. Ami egykor volt, a mai nap története is.

„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! (Fil 4,4–5)

Vannak, akik nagyon vigyáznak a köszöntésekre. Ismerek embereket, akik nem mondanák ki, hogy „kellemes karácsonyi ünnepeket!”, mert – ahogy ezt egy egykori professzor mondta — kellemes a lábvíz. A legtöbben elkoptatott szavakat használunk: boldog, áldott, örömteli, és ezekhez hasonlókat. Ezért olykor rá kell erősítenünk: tényleg komolyan gondoltuk.

Az „Örüljetek!”, „Hajre!” – köszöntés. Egyszerű hétköznapi köszöntés, olyan, mint a „jónapot”. De ki gondol utána annak, hogy tényleg egy olyan napról beszélünk, ami jó? Ezért Pál is megismétli. Hé, komolyan gondolom, nem egyszerűen „hajre!”, hanem örüljetek, tényleg: örüljetek!

Hogy az ünnep tényleg áldott legyen, valóban: áldott. Hogy tényleg örömteli. Mert az ünnepekben az Úr közel van hozzánk, megérint, megszólít, tényleg: megszólít. Csak meg kell állnunk, csak ki kell lépnünk az üres „hajre!” odadobásából, és megérteni a szavakat, úgy, ahogy ő mondja. Mert a jel nekünk szól. Milyen szánalmas, hogy értéktelenné vált szavainkat erősítgetni kell!

Mégis újra, megismétlem: örüljetek, mert nekünk szól!