Szerző: ferencvaros

Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. Lk 9.62

Szemem az úton, megyek a magam szántásában. Üzletek vannak előttem, nyereség és dicsőség. Sietnem kell, nem késhetek, minden rendben lesz, már előre érzem a siker ízét. Az úton valaki fekszik. Rablók hagyták helyben. Mindenki elment mellette. Szemem már nem az úton van, nem a nyereségen, sikeren, dicsőségen. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szemem a házon, gyűlölöm. Haragom ekeként tör-zúz mindent, magam vagyok az ekevas, dühömmel szánt a sors. Az éhezés kényszere hazahozott a szolgaság házába, megaláztatás vár rám, a bezártság pokla. Apám tiszta fehér ruhája vakít el. Ölelésében beszívom a jól ismert illatot. Nem látom már a szolgaság házát, szántásom szánalmasan fékeződik meg. Már csak Őt látom. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szeme rajtam van. Ismeri életem feltörhetetlen köveit, a próbás tarackokat, a nehezen mozduló rögöket. Erősen fogja az ekét, nem fordul hátra, hiszen minden vágya az, hogy termővé tegyen. Így megy ez minden évben. Nem törődik a fáradtsággal, a szenvedéssel, a halállal. Csak eggyel törődik, velem.

Hogy alkalmassá legyek az Ő szántásában.

Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Rm 5.8

Elrémülök, hány embert felejtek el, pedig nem szeretném, de tényleg. Van, akinek az idők során elfelejtem a nevét. Van, akit nem hívok vissza. Van, akire nem gondolok eleget, nem teszek érte, elveszítem.

Ugyanakkor meghat, hányan gondolnak rám, írnak a születésnapomra, emlékeznek az életemre, nem felejtik el a nevem, benne vagyok a telefonjukban. Ez mindig zavarba ejt, olykor szégyenkezem. Pedig mennyi erő van ebben: gondolok rád.

Isten nem felejt el. Tenyerében vagyunk. Akkor, amikor elfelejtettük, ő számontartott. Amikor ellenséges gondolatokat fogalmaztunk meg vele kapcsolatban, ő azon törte a fejét, hogy békíthetne meg minket. Amikor elidegenedtünk tőle, Krisztus meghalt értünk.

Ebben mutatta meg szeretetét irántunk, hogy megbéküljünk vele.

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja. 1Ján 3.8b

A Krisztus-követés egyféle imitáció, utánzás. Ennek első állomása, hogy meglássuk, mit tesz a világban. Az érzékenység, melyről a boldogmondásokban beszél Jézus, valójában nyitott szem, feltárulnak a szeretet lehetőségei, a vesztesnek látszó helyzetek rejtett boldogságai. Ugyanakkor kirajzolódik a gonoszság arca is.

A Krisztus-követés arra ösztönöz minket, hogy ebben az utánzásban magunk is készek legyünk az ördög munkáit lerombolni. De rémülten látjuk, hogy az ördög munkái bennünk is jelen vannak: önzésünk, szeretetlenségünk, magunk istenítése. Arra sem vagyunk képesek, hogy ezek ellen tegyünk valamit, hogy Krisztus-követők legyünk.

Pedig úgy szeretnénk a tisztán látott világban győzedelmeskedni a rossz felett. Szeretnénk munkájában társai lenni. Lefogja kezünket: megtiltja az ítélkezést, kijózanít nagyképűségünkből, szembesít saját vétkeinkkel, hogy aztán ajándékozzon olyan szavakat, és olyan tetteket, melyek az ördög munkáit lerombolják.

De minden szóban és tettben Ő él, hogy az ördög munkáit lerombolja.

Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Lk 18.31

Ránézett a világra. A pusztító kényelemre, a kegyetlen gazdagságra, a kíméletlen kapzsiságra. Kitárultak előtte a városok, a kajánul vétkező metropoliszok, a félelmetes kis utcák, az önimádó terek. Látta a falvakat, a sugdolózó kétszínűséget, a kétértelmű gonoszságot, a szenzációhajhász ostobaságot, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett közösségeinkre. A személyválogatásra, a klikkesedésre, a megbélyegzésre, a kirekesztésre. Látta a bennfentességet, a korrupciót és protekciót, a haszontalanságot és a tisztességtelen előnyöket. Szenvedte a kerítéseket, a bezárt ajtókat, a hajléktalanokat és kitelepítetteket, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett életünkre. A végtelen bánatokra, a magányra, a félelemre, a gyászra, az alárendeltségre, a kudarcokra, az önteltségre, az önzésre, az irigységre, az elhagyottságra, a becsapottságra, a reménytelenségekre. Látta, hogy vész el az öröm, hogy foszlik szét a bizalom, hogy ragad el az aggodalom, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

… és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.

Ők azonban semmit sem értettek ezekből.

Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket! Zsid 3.15

Mindenkinek más a ma. Egykor a pusztai vándorlásban Meribánál és Masszánál más volt, más volt a zsoltár idején, amikor ez a figyelmeztetés először megszólalt, más volt a Zsidó levél olvasóinak, de ezt a mondatot – ahogy néhány sorral előbb olvassuk – a Lélek mondja ma. Ezen a napon, mely mindegyikünknek más. De nincs kétségem: ez a mondat ma és nekem szól.

Milyen is ez a nap? Reményteljes, munkára kész? Tervek indulnak, ötletek rajzanak a fejemben, alig várom a találkozásokat, a lehetőségeket és magukat a cselekvéseket? Vagy gyászos, bénult, depressziós és kilátástalan? Hogy csak azt várom, hogy legyen valahogy vége, ne vegyen észre senki, felejtsenek el? Nem akarok csinálni semmit, nem is tervezek, minden hiábavaló? Mindegy, milyen: ezen a napon Isten szól.

Masszánál és Meríbánál a nép azt kérdezte: Közöttünk van-e az Úr vagy sem? Lehet a nap vidám, lehet elkeseredett, de ez a kérdés mindegyiknek a közepén áll: közöttünk van-e az Úr vagy sem? Hangja minden napunk hangjában benne van. Hangja minden nap lágyítani akarja szívünket. Hogy ne álljunk ellen. Mert ez a mai nap Istennek is egyedi.

Mert ma akar csodát tenni velünk.