Szerző: ferencvaros

És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Jn 3.14-15

Az ószövetségi történetben egy kígyószobrot felemelni, istenként középre állítani – végtelenül megbotránkoztató, tabu, kibírhatatlan a végtelenségig. Ugyanígy állítja Isten középre a számunkra megbotránkoztatót, a tabut, a kibírhatatlant: egy akasztófát, rajta egy megkínzott holttesttel. Ez Jézus keresztje.

Önmagában mindkettő értelmetlen. Bennük csak a világ összetörtsége, elcsúszottsága, átka látszik. Csakhogy ott van mögötte, mindkettő mögött Isten ígérete: ha ránézel, helyre kerül az életed. Akkor nem árt a bűn kígyója, akkor még a halállal is meg tudunk küzdeni.

Valahova néznünk kell. Valahol meg kell tudnunk látni a valóságot. Valahol látnunk kell az életet. Valamihez kötnünk kell sorsunkat. Valamibe kapaszkodnunk kell. Ez a hét Krisztus keresztjéhez vezet. Mart testünk, mart lelkünk Benne talál gyógyulást.

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Mt 20. 28

Benne van világunkban. A világ emiatt már nem az a hely, ahol nélküle lehetne dolgokról beszélni, életeket élni, folyamatokat vizsgálni. Krisztus itt van a világunkban. Tudjuk, hogy vannak körülmények, melyek már azelőtt meghatározták a világ sorsát, mielőtt megszülettünk. Krisztus jelenléte már életünk előtt itt volt.

Emiatt két út van.
Az egyik, hogy mindenki nekünk szolgáljon. Hogy a mi szavunk legyen az egyedüli, a mi érdekünk legyen a legfontosabb, a mi hatalmunk igázzon le mindent. Ha nem sikerül, vesztesnek érezzük magunkat, fölerősítünk, durvák, rosszkedvűek és kegyetlenek leszünk.
A másik út a szolgálat útja. Hogy csak akkor eszem, ha már a mellettem levőnek is jutott. Hogy mások életét a sajátomnak érzem. Hogy fáj a mások fájdalma, és bánt, amikor a gonoszság hatalomra jut akár körülöttem, akár általam.

Krisztus egyértelmű. A szolgálat útját helyezte el a világban. Most, hogy a járvány átfestette sorsunkat, most látszik igazán, hogy ez egyedüli menekvésünk. Hogy csak akkor eszem, ha már a mellettem levőnek is jutott. Hogy mások életét a sajátomnak érzem. Hogy fáj a mások fájdalma, és bánt, amikor a gonoszság hatalomra jut akár körülöttem, akár általam.

A második utat Krisztus erejével járjuk.

Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Jn 12.24

Hogy hol van Isten ilyenkor…?

Ő az, aki maszkot visel, akitől méteres távolságot tartanak, akivel nem fognak kezet. Ő az, aki riadtan hallja a pozitív teszt hírét, ő az, aki magára zárja a karantén ajtaját, ő az, aki elviselhetetlennek érzi a magányt. Ő az, akinek nem jut lélegeztetőgép, ő az, aki a folyosón várja, hogy sorra kerüljön. Ő az, aki szeretteitől elválasztva haldoklik. Ő az, aki a végén már csak halálozási statisztika, csak másokat riasztó fenyegető hír.

Ő az, akit orvosként besoroznak a karanténosztályra. Ő az, aki a 24-48-ban felsérti arcát a védőmaszktól. Ő az, aki mentővel száguld, fertőződést kockáztatva az újabb és újabb betegekért. Ő az, aki zokogva tagadja meg az eszközök hiánya miatt valakitől a segítséget. Ő az, aki türelemmel rábeszéli az idős szomszédot az otthonmaradásra. Ő az, aki viszi a hajléktalanoknak az ételt, ő az, aki bátorítja a rettegőket. Ő az, aki hajnalig tanul és tanít a bezárt iskolák kapuin kívül. Ő az, aki elhaló búzaszemmé lett közöttünk, hogy életünk legyen. Sokáig nem tudtam, mit is jelent ez a szó: megváltás. Ne kérdezd ezután, hogy mi a dolgod!