Szerző: ferencvaros

Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Jn 12.24

Hogy hol van Isten ilyenkor…?

Ő az, aki maszkot visel, akitől méteres távolságot tartanak, akivel nem fognak kezet. Ő az, aki riadtan hallja a pozitív teszt hírét, ő az, aki magára zárja a karantén ajtaját, ő az, aki elviselhetetlennek érzi a magányt. Ő az, akinek nem jut lélegeztetőgép, ő az, aki a folyosón várja, hogy sorra kerüljön. Ő az, aki szeretteitől elválasztva haldoklik. Ő az, aki a végén már csak halálozási statisztika, csak másokat riasztó fenyegető hír.

Ő az, akit orvosként besoroznak a karanténosztályra. Ő az, aki a 24-48-ban felsérti arcát a védőmaszktól. Ő az, aki mentővel száguld, fertőződést kockáztatva az újabb és újabb betegekért. Ő az, aki zokogva tagadja meg az eszközök hiánya miatt valakitől a segítséget. Ő az, aki türelemmel rábeszéli az idős szomszédot az otthonmaradásra. Ő az, aki viszi a hajléktalanoknak az ételt, ő az, aki bátorítja a rettegőket. Ő az, aki hajnalig tanul és tanít a bezárt iskolák kapuin kívül. Ő az, aki elhaló búzaszemmé lett közöttünk, hogy életünk legyen. Sokáig nem tudtam, mit is jelent ez a szó: megváltás. Ne kérdezd ezután, hogy mi a dolgod!

Szemem az Úrra néz szüntelen. (25.Zsolt 15)

Két láthatatlan és egy látható.

Az egyik láthatatlan. Szabad szemmel nem látható korona-vírus írja át az életünket. Sokan megbetegszenek, tragédiákról hallunk. Sokan rettegnek. Vannak, akik csak szoronganak, próbálnak fegyelmezetten úrrá lenni érzéseiken. Valahogy mindenkire hat ez a láthatatlan.

A látható. Intézkedések, szabályok, karantén. Az emberek nem fognak kezet egymással, nem ölelkeznek, nem gyülekeznek, kicsit tartanak egymástól. Programok maradnak el, bezárt az iskola, nincs színház, az emberek otthon maradnak. Ez nagyon is látható, betartható vagy megsérthető.

A másik láthatatlan. Milyen vicces mondat: szemem állandóan az Úrra néz. Mintha nem lenne láthatatlan! Pedig ez a lényege. Nem a vírus kezében vagyunk, nem a minket körülvevő események életünk fő meghatározói, hanem Isten, aki úr a vírus felett éppen úgy, mint ahogy úrrá lehet félelmünk felett is. Így lesz láthatóvá. Hagyjunk valamit a gondviselésre, engedjük el, ami elválaszt tőle!

Nem tudjuk titkait, de tudjuk, hogy velünk van mindenáron. Nem a vírus, nem a félelem: Isten a sorsunk. Rá nézünk szüntelen.

Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Rm 5.8

Elrémülök, hány embert felejtek el, pedig nem szeretném, de tényleg. Van, akinek az idők során elfelejtem a nevét. Van, akit nem hívok vissza. Van, akire nem gondolok eleget, nem teszek érte, elveszítem.

Ugyanakkor meghat, hányan gondolnak rám, írnak a születésnapomra, emlékeznek az életemre, nem felejtik el a nevem, benne vagyok a telefonjukban. Ez mindig zavarba ejt, olykor szégyenkezem. Pedig mennyi erő van ebben: gondolok rád.

Isten nem felejt el. Tenyerében vagyunk. Akkor, amikor elfelejtettük, ő számontartott. Amikor ellenséges gondolatokat fogalmaztunk meg vele kapcsolatban, ő azon törte a fejét, hogy békíthetne meg minket. Amikor elidegenedtünk tőle, Krisztus meghalt értünk.

Ebben mutatta meg szeretetét irántunk, hogy megbéküljünk vele.

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja. 1Ján 3.8b

Amikor elfogynak a jó döntések. Amikor bekerítenek a hazugságok. Amikor sarokba szorítanak a kényszerek. Amikor kegyetlenségeim hálójába hányódom. Amikor átokká válok a magam akaratából. Amikor megismétlem rettenetes tévedéseimet. Akkor tudom, hogy mit jelent az „ördög munkája”.

Ilyenkor nem rajzolok róla karikatúrát. Nem viccelem el holmi lópatás mitológiai figurává. Mert azt érzem, hogy hatalma közvetlen közelről teszi tönkre mindazt, ami szép, ami Istennek kedve, ami jobbá tehetné az életemet, ami megőrizné a rámbízottakat.

Emiatt értem, hogy mit jelent Krisztus jelenléte. Nem az ördögre koncentrálok, hanem Krisztusra. Nem azt nézem, hogy mit tesz az ördög, hanem azt nézem, mit tesz Krisztus. Mert a magam erejéből nem vagyok képes kitépni magam ebből a rémületes pókhálóból, csak Krisztus téphet ki belőle. De azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja.

Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Lk 18.31

Ránézett a világra. A pusztító kényelemre, a kegyetlen gazdagságra, a kíméletlen kapzsiságra. Kitárultak előtte a városok, a kajánul vétkező metropoliszok, a félelmetes kis utcák, az önimádó terek. Látta a falvakat, a sugdolózó kétszínűséget, a kétértelmű gonoszságot, a szenzációhajhász ostobaságot, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett közösségeinkre. A személyválogatásra, a klikkesedésre, a megbélyegzésre, a kirekesztésre. Látta a bennfentességet, a korrupciót és protekciót, a haszontalanságot és a tisztességtelen előnyöket. Szenvedte a kerítéseket, a bezárt ajtókat, a hajléktalanokat és kitelepítetteket, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett életünkre. A végtelen bánatokra, a magányra, a félelemre, a gyászra, az alárendeltségre, a kudarcokra, az önteltségre, az önzésre, az irigységre, az elhagyottságra, a becsapottságra, a reménytelenségekre. Látta, hogy vész el az öröm, hogy foszlik szét a bizalom, hogy ragad el az aggodalom, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

… és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.

Ők azonban semmit sem értettek ezekből.

Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket! Zsid 3.15

Minden napnak van valamilyen arca. Nem onnan tudom, hogy hol tartunk, hogy megnézem a naptárt, hanem van valami sajátos jellege, helye, tartalma. Más ízű a kedd, más a szerda és a csütörtök.

Azt mondhatnánk, azon a napon, melyen Isten szól, a dolgok mássá lesznek, a jószándék kivirágzik, a halódók életre kelnek, az eltévedtek hazatalálnak. De van-e olyan nap, melyen Isten nem szól? Nem igaz, hogy hiába hallatja hangját, süket fülekre, kemény szívekre talál?

Biztos, vannak néma napok. Van olyan, hogy hiába hallgatódzunk, hiába várunk, Isten nem szól. De ez ritka. Mert Isten szól. Ma is szól. Csak figyelni kell, csak várni kell. És, amikor szól, a dolgok mássá lesznek, a jószándék kivirágzik, mi, halódók életre kelünk, mi, eltévedtek hazatalálunk.

Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. Dán 9.18

Amikor az ellenségek újra beszélnek. Amikor a régi haragosok újra kezet fognak. Amikor a rég hordozott sérelmek bocsánatot nyernek. Amikor őrzött görcseink lassan feloldódnak. Van ilyen egyáltalán? Néha azt hiszem, ilyen nincs. Talán jobban kezeljük az ezekkel való együttélést, de haragunk, sérelmünk, görcseink túlélnek mindent.

Dániel lassan megérti, miért volt a hetvenévnyi fogság. Nem csak azt érti meg, hogy Isten valahogy nehézzé tette a sorsukat, hanem meglátja ebben a történetben Isten akaratát és jelenlétét. És megszólítja, újra beszélni kezd ember és Isten.

Minden sérelem, görcs, félelem és harag valahogy így oldódik: „nem a magunk igaz tetteiben bízunk”. Talán szükségünk van olykor ilyen visszalépésre. De a bizalmunk tovább haladhat: „a te nagy irgalmadban bízunk”. Olykor egymás között is megélhetünk valamit ebből, de Istennel állunk szemben. Nem magunk miatt, miatta szabadulunk ki fogságainkból.