Szerző: ferencvaros

Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket! Zsid 3.15

Minden napnak van valamilyen arca. Nem onnan tudom, hogy hol tartunk, hogy megnézem a naptárt, hanem van valami sajátos jellege, helye, tartalma. Más ízű a kedd, más a szerda és a csütörtök.

Azt mondhatnánk, azon a napon, melyen Isten szól, a dolgok mássá lesznek, a jószándék kivirágzik, a halódók életre kelnek, az eltévedtek hazatalálnak. De van-e olyan nap, melyen Isten nem szól? Nem igaz, hogy hiába hallatja hangját, süket fülekre, kemény szívekre talál?

Biztos, vannak néma napok. Van olyan, hogy hiába hallgatódzunk, hiába várunk, Isten nem szól. De ez ritka. Mert Isten szól. Ma is szól. Csak figyelni kell, csak várni kell. És, amikor szól, a dolgok mássá lesznek, a jószándék kivirágzik, mi, halódók életre kelünk, mi, eltévedtek hazatalálunk.

Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. Dán 9.18

Amikor az ellenségek újra beszélnek. Amikor a régi haragosok újra kezet fognak. Amikor a rég hordozott sérelmek bocsánatot nyernek. Amikor őrzött görcseink lassan feloldódnak. Van ilyen egyáltalán? Néha azt hiszem, ilyen nincs. Talán jobban kezeljük az ezekkel való együttélést, de haragunk, sérelmünk, görcseink túlélnek mindent.

Dániel lassan megérti, miért volt a hetvenévnyi fogság. Nem csak azt érti meg, hogy Isten valahogy nehézzé tette a sorsukat, hanem meglátja ebben a történetben Isten akaratát és jelenlétét. És megszólítja, újra beszélni kezd ember és Isten.

Minden sérelem, görcs, félelem és harag valahogy így oldódik: „nem a magunk igaz tetteiben bízunk”. Talán szükségünk van olykor ilyen visszalépésre. De a bizalmunk tovább haladhat: „a te nagy irgalmadban bízunk”. Olykor egymás között is megélhetünk valamit ebből, de Istennel állunk szemben. Nem magunk miatt, miatta szabadulunk ki fogságainkból.

Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad.  Ézs 60.2

Mondhatnám egyszerűen: mi az, ami látszik rajtam? Beszélhetnék a jókedvről vagy a szomorúságáról, elhivatottságról vagy kiégettségről. Mindezek valóban meglátszanak az emberen. Csakhogy az eredeti szöveg tartalma nem egyénről, hanem népről szól. A megváltott nép fölött ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik, kiragyog a többi nép közül.

Nézem a metrón az embereket. Mindenki a telefonjával matat, külön belső világban él, kinéz egy olyan ablakon, melyen csak ő lát ki. Mások egykedvűen bámulnak maguk elé. Az egész szerelvényen ül valami sötét mélabú. Ez lenne az, ami fölöttünk ragyog, ami meglátszik rajtunk? Nem csoda, senki nem ismer senkit, mindenki fáradt, mitől lenne vidám az ember korán reggel egy metrón?

Az viszont igaz, hogy egy közösség kisugárzását meghatározza a tartalma. Vasárnap délelőtt úgy jöttem el az istentiszteletről, mintha a templomi közösség beragyogott volna az életembe. Diákok is megteszik velem olykor ezt a csodát: szeretnék velük együtt ragyogni.

Isten közelsége nem előidézhető, ő maga jön közel hozzánk. Jelenlétében a dolgok értelmessé válnak. Gondoskodása meghatóan vesz körül minket. Útjaink láthatóvá válnak az élet kusza térképein. Élhetővé lesz a megbocsátás, a nagylelkűség, az ítélet-nélküliség.

Felragyog Krisztus népe a világban, mint a hegyen épült város. Ezt nem tudjuk előidézni, magától születik meg a fény. Visz minket magával, emberei lehetünk, meglátszódhat rajtunk. Akár egy metrón is.

 

Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. Lk 13.29

Jönnek majd keletről a szegények és kopott ruhájúak. Jönnek majd nyugatról a kiábrándultak és tanácstalanok. Jönnek majd északról a kemények és racionálisak. Jönnek majd délről a túlfűtöttek és érzelmesek. És asztalhoz telepednek, és az asztalfőn majd az Atya ül.

Keresem a helyem ennél az asztalnál. Olykor retteg bennem, hogy talán nincs is székem itt, mert túlzottan méltónak éreztem magam, túlzottan igazhitűnek, és túlzottan olyannak, mint aki tudja, hogy is van ez. De a keletről s nyugatról érkezettek, az északról és délről jöttek mosolyogva szorítanak helyet nekem is, hiszen Krisztus ül az asztalfőn.

Az összetartozás vidám szépsége, a találkozás váratlan boldogsága, a régen nem látottakkal való könnyes összeölelkezés járja át az asztalközösséget, a Lélek újra reménnyel, jókedvvel és békességgel tölt el mindnyájunkat. A „méltók” szégyenkezése és a „méltatlanok” meglepődése nagy nevetéseket kelt majd, és mindenki átéli az elfogadtatást.

Hogy ez a jövő? Nem, ez a mai nap már a része lehet ennek a történetnek, hiszen Isten erre vezet minket.

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Jn 1.16

A halmozódás? Nagyon is ismerjük. Amikor az elrontott dolgok maguk után rántják a többi átkot, aztán még átkot. A hazugság egyik jellemzője, hogy újabb hazugságot követel, végül hazugság borít be mindent.

Bár az áldások is ilyen könnyen halmozódnának! De azok nagyon törékenyek. Csodájára járunk az áldott életeknek, családoknak, közösségeknek. Akik átélik az átkok megtörését, valóságos Isten-bizonyítékként tartják ezt számon. Talán ez beszél leginkább Isten jóságáról. Kész mindent megtenni megmentésünkért.

János nem kételkedik ebben. Neki ez a karácsonyi üzenete. Igazi vízkereszti jelentés. Isten teljessége nem ítéletet hoz, nem büntetést, nem haragot, hanem kegyelmet, lehetőséget, áldást. Isten megtanít minket erre a jóságra, áttöri átkainkat. Ez Isten lényege.

A mai nap nem kérdezem, átkos-e vagy áldásos, hiszen Isten kedvessége körül veszi ezt a mai napot, ezt a hetet, az életünket. Bolondok lennénk, ha hagynánk, hogy a világ átkai, az emberi gonoszság átkai, saját kicsinyességünk átkai emésztenék fel végtelen lehetőségeinket. Az áldás, a halmozódó kegyelem hatalmas teret tár elénk. Itt ideig, odaát örökké.

Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Rm 8. 14

Voltam a szegedi egyetemen, ahol az orvosokat avatták. „Önök orvosok.” Utólag már nincsenek meg a pontos szavak, de valami ilyesmi volt. Büszke voltam végtelenül, hiszen a lányom is ott kapta meg a diplomáját. Micsoda hihetetlen élmény, amikor valaki hallhatja azokat a szavakat, melyek őt valamivé teszik: orvossá, vezetővé, egy kör tagjává, felnőtté, apává, anyává, nagyszülővé.

Most ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Sokat kínlódom ezzel a mondattal. Hogy hangzik? „Azok lehetnek Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel”, vagy „Isten Lelkének vezérlete Isten fiaivá tesz”? Hajlok arra, hogy Isten Lelke az aktív, tehát, hogy ő tesz minket isten fiaivá. Mindegy. Valahogy ez a kettő összetartozik. Nem, hiszem, hogy feltétlenül sorrendet kellene állítanunk. Ma ezt halljuk: Isten fiai vagytok.

Nem vagyunk a törvény kötelékében. Nem vagyunk Isten kitagadottjai. Nem vagyunk idegenek Isten körében. Nem vagyunk szolgák Isten házában.

Ki vagyok, mire jutottam? Vagyok-e valaki egyáltalán? Jutottam-e valamire? A bátorító szó nem teljesítményinket sorolja, végzettségünket, eredményeinket, adottságainkat, hanem ezt: ne félj, Isten gyermeke vagy! Mondhatod neki azt – ahogy pár sorral lejjebb a Római levél írja -, „apám!”. Ráadásul abban a kedves, közeli formában, ahogy Ő is mondja: „gyermekem!”

…láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.
Jn 1.14

Most minden a látásról szól egy darabig. Vízkereszt világosságot gyújt a sötétségben. Jézus meggyógyítja a vakon születettet. János evangéliumának pedig ez mindene.

Minden korszaknak vannak látásra hívó emberei. Egyesek a maguk törvényét vagy vallását kínálják erre. Máskor éppen abban az összefüggésben szólal meg a megvilágosodásra hívó szó, hogy a vallás tesz minket vakká, szakadjunk el tőle.

Van, aki azt mondja, az igazi látás az, ha belátjuk, hogy nem látunk semmit. A közös tudatlanság, a közös vakság felemelő. Nyugodtan felébredhet bennünk a vágy a vakon maradáshoz.

János azonban nem enged minket vakságunkba beletunyulni. Láss! Mert mi is láttuk. Velünk sátorozott. Nem tehettük meg, hogy ne lássuk. Akkor is kinyitotta szemünket, ha bántott minket a fénye, ha vakított az elképzelhetetlen, amiről beszélt, amit megmutatott.

Ez nem egy rendszer átlátása, nem egy látványosság megpillantása, nem egy szenzáció feltűnése, ez Isten dicsősége. Ez a látás az örökkévalóság. Ez a látás a másik ember észrevétele. Ez a látás teszi értelmessé a mai napot.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. (Jn 1.14)

Torokszorító ez a mondat, ha hagyjuk, hogy minden részlete hasson ránk.

A szó, Isten teremtő szava, mellyel bolygókat és kecskéket alkotott, mellyel megformálta veséimet és kialakította tudatomat, egy emberi sorsban öltött testet. A szöveg drasztikusan fogalmaz: hússá lett. A láthatatlan, kiábrázolhatatlan Isten egy nagyon is látható, fiatal názáreti férfiben mutatkozott meg, aki szót tudott érteni azokkal, akikkel találkozott, de sebezhető és halandó is volt.

Az eredeti szó sátorozásról beszél. Nemcsak megjelent közöttünk, hanem velünk sátorozott. Együtt táboroztunk, a szomszédunk volt. Reggel együtt ébredtünk, velünk reggelizett, kész volt velünk nevetni és részvéttel volt fájdalmaink iránt. Együtt énekeltünk és dolgoztunk. Isten teremtő szava láthatóan a társunkká lett.

És benne megláttuk Istent magát. Nem üzenetet adott át, nem a tanítást közvetítette, hanem ő maga volt Isten. És innen a világ mássá lett. Igaz, hogy ez történelmünk egy régi pontján történt, de a kapcsolat nem ért véget és nem változott. Lehet, hogy már nem látjuk, de a szomszédunk maradt, lehet, hogy nem halljuk közvetlenül a nevetését, de derűje felvidíthatja napjainkat. Lehet, hogy nem érezzük testünkön azt, hogy átkarolja vállunkat, de együttérzése soha nem hagy el minket.

Karácsony után vagyunk. Isten emberré lett. Ember volta kitörölhetetlen Isten történetéből. Ami egykor volt, a mai nap története is.

Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel! (Fil 4.4-5)

Nehéz hét áll előttünk. Sok súlyos ünnep, találkozás, esemény. Ebben az időben sokféle dolog elveszhet. A pénzek elvesztésén nagyjából már mindenki túl van, aki nem, a hét elején még bepótolhatja. De a nagyon is érzékeny pillanatok könnyen veszélybe hozhatják lelkünket. Az egyik, ami elveszhet, az öröm. Nem véletlenül ismétli meg Pál a mondatot – „Ismét mondom: örüljetek!” Elég a fásultság. Elég egy rossz szó. Elég egy feltámadó irigység. Elég egy rosszízű mellőzöttség. Máris oda az öröm.
Mély együttérzéssel gondolunk azokra, akik úgy érzik, nem beszélhetünk elvesztettségről, hiszen az az öröm nem is volt: a régóta betegek, a mély magányban szenvedők, a szaggató gyászban kínlódók, a szegénységben elveszettek. És mások, akiknek már régóta nem lép be ajtaján az öröm. Csakhogy karácsony, Krisztus eljövetele. Ha könnyű lenne megoldani a világ dolgát, az ember dolgát, megtettük volna magunk. Csakhogy nem vagyunk rá képesek. Isten azért lép közénk, hogy a számunkra elképzelhetetlent hozza el. Hogy öröm támadjon a földön. Sőt, hogy öröm legyen bennünk. Ezért kell annyira nagyon vigyáznunk egymás örömére.

Építsetek utat a pusztában az Úrnak!..az Úr jön hatalommal. (Ézs 40. 3,10)

Út. Az örök parabola. Honnan megy hová? Kik járnak rajta? Járható-e vagy sem? Önmagában már az szép, hogy Isten utakat használ. Mert bár örök parabola az út, az út emberi reláció. Mi, akik a térnek és időnek ebben a felfogásában élünk, nekünk jelent valamit az út, ami vezet valahonnan valahová, és megtételéhez idő kell. Isten ebbe az emberi relációba érkezik.

Vezet-e még út hozzám? Miközben vágyva vágyom arra, hogy valaki megérkezzen hozzám, gondosan fáradozom azon, hogy a hozzám vezető utak járhatatlanok maradjanak. Szeretetlenségem sziklái, kegyetlenségem kátyúi, barátságtalanságom törései – valódi akadályokat támasztanak.

Megtalálom-e a mások felé vezető utakat? Egyszerű lenne pedig. Csak el kellene indulnom rajtuk, csak lépnem kellene feléjük. Úttalan utak, járatlan utak feszülnek közöttünk.

Isten mégis megérkezik. Nem karácsonykor, hanem most. Nem tudni, hogy lépi át az akadályokat. Nem tudni, hogy hatol át a mindenségen és az örökkévalóságon. De itt van, közel van, útjainkat járja, hogy mi is utat találjunk.