Szerző: ferencvaros

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. 1Pt 1.3

Ez nehéz és bonyolult mondat. Szétszedve nagyjából így hangozhat: Isten új, reménnyel teli életet ad nekünk. Ezt Krisztus feltámadásában kaphatjuk meg. Ez Isten jósága, és tele vagyunk hálával emiatt. És talán még egy fontos: ez a reménység élő reménység.

Van reménységünk, nem mondunk le róla, életünk fenntartója. Minden elesés után megpróbálunk talpra állni. Minden szenvedésben meg lehet talán találni kapaszkodókat. Szokták mondani: a remény hal meg utoljára.

Erre a reménységre, melyről itt Péter levele beszél mégis születünk. Nem tudjuk létrehozni, nem tudunk csatlakozni hozzá, nem tudjuk elérni, teljesíteni, felépíteni. Mert minden reménységünk mögött ott húzódik a végső reménytelenség, hogy minden talpraállás ideiglenes, minden kapaszkodó múlékony. Isten olyan reményre nyit ajtót, ami elképzelhetetlen: hogy a dolgoknak nincs vége.

Ez nehéz és bonyolult… nem is a mondat, hanem ezt a csodát megérteni.

Krisztus mondja: Halott voltam, de íme élek örökkön örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. (Jel 1.18)

Az eredeti inkább halottak birodalmáról szól. Tehát: „nálam vannak a halál és a halál birodalmának kulcsai”. Micsoda? Egyáltalán van ahhoz kulcs? Nem úgy értem, hogy ajtó és zár, hanem hogy egyáltalán van, ami azt ki tudja nyitni?

Ott állunk a végtelenül zárt ajtók előtt. A legvastagabb ajtók is megengednek néha egy-egy kis rést, egy törést, egy parányi ablakot, ahol be lehet lesni. A halál nem engedi, hogy bepillantsunk mögé, minden titok odaát. A halál birodalma zárt ország. Talán jobb is nem benézni.

De az ajtó kitárul. Mert a kulcs nála van, aki halott volt, de él. És most már az odaát levők nem a halál birodalmának hatalma alatt vannak, hanem az Élő hatalma alatt. Így újra azt mondhatjuk: összetartozunk. Így hamarosan azt mondhatjuk: ismét együtt vagyunk.

És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Jn 3.14-15

Az ószövetségi történetben egy kígyószobrot felemelni, istenként középre állítani – végtelenül megbotránkoztató, tabu, kibírhatatlan a végtelenségig. Ugyanígy állítja Isten középre a számunkra megbotránkoztatót, a tabut, a kibírhatatlant: egy akasztófát, rajta egy megkínzott holttesttel. Ez Jézus keresztje.

Önmagában mindkettő értelmetlen. Bennük csak a világ összetörtsége, elcsúszottsága, átka látszik. Csakhogy ott van mögötte, mindkettő mögött Isten ígérete: ha ránézel, helyre kerül az életed. Akkor nem árt a bűn kígyója, akkor még a halállal is meg tudunk küzdeni.

Valahova néznünk kell. Valahol meg kell tudnunk látni a valóságot. Valahol látnunk kell az életet. Valamihez kötnünk kell sorsunkat. Valamibe kapaszkodnunk kell. Ez a hét Krisztus keresztjéhez vezet. Mart testünk, mart lelkünk Benne talál gyógyulást.