Kategória: Heti ige

Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Rm 5.8

Elrémülök, hány embert felejtek el, pedig nem szeretném, de tényleg. Van, akinek az idők során elfelejtem a nevét. Van, akit nem hívok vissza. Van, akire nem gondolok eleget, nem teszek érte, elveszítem.

Ugyanakkor meghat, hányan gondolnak rám, írnak a születésnapomra, emlékeznek az életemre, nem felejtik el a nevem, benne vagyok a telefonjukban. Ez mindig zavarba ejt, olykor szégyenkezem. Pedig mennyi erő van ebben: gondolok rád.

Isten nem felejt el. Tenyerében vagyunk. Akkor, amikor elfelejtettük, ő számontartott. Amikor ellenséges gondolatokat fogalmaztunk meg vele kapcsolatban, ő azon törte a fejét, hogy békíthetne meg minket. Amikor elidegenedtünk tőle, Krisztus meghalt értünk.

Ebben mutatta meg szeretetét irántunk, hogy megbéküljünk vele.

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja. 1Ján 3.8b

Amikor elfogynak a jó döntések. Amikor bekerítenek a hazugságok. Amikor sarokba szorítanak a kényszerek. Amikor kegyetlenségeim hálójában hányódom. Amikor átokká válok a magam akaratából. Amikor megismétlem rettenetes tévedéseimet. Akkor tudom, hogy mit jelent az „ördög munkája”.

Ilyenkor nem rajzolok róla karikatúrát. Nem viccelem el holmi lópatás mitológiai figurává. Mert azt érzem, hogy hatalma közvetlen közelről teszi tönkre mindazt, ami szép, ami Istennek kedves, ami jobbá tehetné az életemet, ami megőrizné a rámbízottakat.

Emiatt értem, hogy mit jelent Krisztus jelenléte. Nem az ördögre koncentrálok, hanem Krisztusra. Nem azt nézem, hogy mit tesz az ördög, hanem azt nézem, mit tesz Krisztus. Mert a magam erejéből nem vagyok képes kitépni magam ebből a rémületes pókhálóból, csak Krisztus téphet ki belőle.

De azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja.

Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Lk 18.31

Ránézett a világra. A pusztító kényelemre, a kegyetlen gazdagságra, a kíméletlen kapzsiságra, a háborúzni kész kegyetlenségre. Kitárultak előtte a városok, a kajánul vétkező metropoliszok, a félelmetes kis utcák, az önimádó terek. Látta a falvakat, a sugdolózó kétszínűséget, a kétértelmű gonoszságot, a szenzációhajhász ostobaságot, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett közösségeinkre. A személyválogatásra, a klikkesedésre, a megbélyegzésre, a kirekesztésre. Látta a bennfentességet, a cinikus korrupciót és protekciót, a haszontalanságot és a tisztességtelen előnyöket. Szenvedte a kerítéseket, a bezárt ajtókat, szenvedett a hajléktalanokkal és menekültekkel, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

Ránézett életünkre. A végtelen bánatokra, a magányra, a félelemre, a gyászra, az alárendeltségre, a kudarcokra, az önteltségre, az önzésre, az irigységre, az elhagyottságra, a becsapottságra, a reménytelenségekre. Látta, hogy vész el az öröm, hogy foszlik szét a bizalom, hogy ragad el az aggodalom, és így szólt: felmegyünk Jeruzsálembe.

… és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.

Ők azonban semmit sem értettek ezekből.

Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. Dán 9, 18c

Dániel fájdalma valódi. Mögötte évszázadok szólalnak meg, egy nép sorsa, mely nem élt a felkínált lehetőségekkel, következetesen rontott el mindent történelmében, és nem érdemel semmi mást, mint hogy beteljesedjen ostobaságának sorsa.

Semmink nincs. Vajon nem válna-e nemzeti hőstetté belátni számtalan hibánkat? Vajon nem lenne-e személyes életünk hőstette is az, hogy belássuk, mennyi lehetőséget pazaroltunk el, hány seb, nyomorúság, veszteség van mögöttünk? Vajon nem ez lenne-e az egyetlen alap, melyre Isten felépíthetné új életünket?

Isten meghallgatja azokat, akik kérnek. Nem tud mit kezdeni a magukra büszkékkel, a teljesítményeiket felsorakoztatókkal, a saját dicsőségükre építkezőkkel, de a nincstelenekkel, árvákkal, elveszettekkel csodát tesz. Legyen az nép, vagy legyek én magam. Így válik a belátás a legnagyobb bátorsággá.

Isten pedig meghallgatja, aki hozzá kiált.

Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Ézs 60.2

Látom a sötétséget. Nem is akarok írni róla, annyira körülvesz, annyira ránk telepszik, áthatolhatatlanul betölt mindent. Vakon botorkálunk kiutak és lehetőségek nélkül. Örök vesztesként állunk vele szemben. Látom a sötétséget.

Látom a homályt. Az egyértelmű elmosódását, a kaján sunyiságot, a hamis csúsztatásokat, az erőszakos diadalmaskodást. A nemzetek egyre kevésbé tudják, mi a valóság, hogy van-e valóság egyáltalán, hogy mit is kellene mondani, gondolni vagy érezni. Látom a homályt.

De látom a fényt is, Isten szeretetének fényét. A felszabadult örömöt, a szívbéli megbocsátást, a nagyvonalú kedvességet, a jóságos befogadtatást. Mert Isten jelen van a világban, ha figyel valaki, megláthatja, ha csendben hallgat, meghallhatja. Mert Isten szeretete erősebb a sötétségnél és a homálynál.

Ez a remény éltet minden nap.

Gyertek és lássátok Isten tetteit! Félelmetesek dolgai az emberek között. Zsolt 66.5

Olykor elfeledkezünk róla. Azt mondjuk: „véletlen”, „így alakultak a dolgok”. Nem merünk belenézni abba a rettenetbe, hogy Isten itt van közöttünk, hogy az események keze által alakulnak, sorsunk benne formálódik.

Nem szemlélődik, mint egy öreg bölcs, aki bólogatva nézi a fiatalok botorkálását, és mosolyog, mert tudja, hogy úgyis rossz az, amit művelnek. Nem távolról figyel, hanem cselekszik. Ahogy Jézus mondja János evangéliumában: „Az én Atyám mindez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”

Kezünket fogja, szívünket csitítja, gondolatainkat ébreszti, biztonság felé vezeti útjainkat. Valódi csodák ezek. Mint ahogy Izrael népe átkelt a Vörös-tengeren, úgy vigyáz ránk ma is. Amikor megrettenünk az élet tornyosuló hullámai között, nem enged el.

Itt ideig, odaát örökké.

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Jn 1.16

A halmozódás? Nagyon is ismerjük. Amikor az elrontott dolgok maguk után rántják a többi átkot, aztán még átkot. A hazugság egyik jellemzője, hogy újabb hazugságot követel, végül hazugság borít be mindent.

Bár az áldások is ilyen könnyen halmozódnának! De azok nagyon törékenyek. Csodájára járunk az áldott életeknek, családoknak, közösségeknek. Akik átélik az átkok megtörését, valóságos Isten- bizonyítékként tartják ezt számon. Talán ez beszél leginkább Isten jóságáról. Kész mindent megtenni megmentésünkért.

János nem kételkedik ebben. Neki ez a karácsonyi üzenete. Igazi vízkereszti jelentés. Isten teljessége nem ítéletet hoz, nem büntetést, nem haragot, hanem kegyelmet, lehetőséget, áldást. Isten megtanít minket erre a jóságra, áttöri átkainkat. Ez Isten lényege.

A mai nap nem kérdezem, átkos-e vagy áldásos, hiszen Isten kedvessége körül veszi ezt a mai napot, ezt a hetet, az életünket. Bolondok lennénk, ha hagynánk, hogy a világ átkai, az emberi gonoszság átkai, saját kicsinyességünk átkai emésztenék fel végtelen lehetőségeinket. Az áldás, a halmozódó kegyelem hatalmas teret tár elénk.

Itt ideig, odaát örökké.

Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Rm 8.14

Hét hét után. Van, aki azt érzi, repülnek az évek, van, aki siettetné az időt. Más idő a villamosra várni, amelyik már 20 perce nem jön, és hihetetlen, hogy csak 20 percem van erre a feladatra. Majdnem mindegy, hogy ki hogy gondol az időre, hogy rövid vagy hosszú, hogy lassú vagy gyors. Mindnyájan a halál fiai vagyunk.

Mindegy, hogy a világ hőse voltál, a tudomány bajnoka, a legerősebb, legnagyszerűbb, hogy kezed alkotta a bolygó legmaradandóbb építményét. Nem érdekes a bőség kosara, a jog asztala, a szellem napvilága. Mindnyájan a halál fiai vagyunk.

De, akiket Isten Lelke vezérel, azok nem a halál fiai, hanem Isten fiai. Pál arra biztat, hogy ne halandóságunk irányítson, ne legyünk annak szolgái, hogy az életünk véges, hanem legyünk az örökkévalóság emberei, hiszen Isten ezért lépett közénk, hogy emberi módon elmondja, nem vagyunk a halál fiai.

Erre vezérel Lelkével.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. (Jn 1.14)

Torokszorító ez a mondat, ha hagyjuk, hogy minden részlete hasson ránk.

A szó, Isten teremtő szava, mellyel bolygókat és kecskéket alkotott, mellyel megformálta veséimet és kialakította tudatomat, egy emberi sorsban öltött testet. A szöveg drasztikusan fogalmaz: hússá lett. A láthatatlan, kiábrázolhatatlan Isten egy nagyon is látható, fiatal názáreti férfiben mutatkozott meg, aki szót tudott érteni azokkal, akikkel találkozott, de sebezhető és halandó is volt.

Az eredeti szó sátorozásról beszél. Nemcsak megjelent közöttünk, hanem velünk sátorozott. Együtt táboroztunk, a szomszédunk volt. Reggel együtt ébredtünk, velünk reggelizett, kész volt velünk nevetni és részvéttel volt fájdalmaink iránt. Együtt énekeltünk és dolgoztunk. Isten teremtő szava láthatóan a társunkká lett.

És benne megláttuk Istent magát. Nem üzenetet adott át, nem a tanítást közvetítette, hanem ő maga volt Isten. És innen a világ mássá lett. Igaz, hogy ez történelmünk egy régi pontján történt, de a kapcsolat nem ért véget és nem változott. Lehet, hogy már nem látjuk, de a szomszédunk maradt, lehet, hogy nem halljuk közvetlenül a nevetését, de derűje felvidíthatja napjainkat. Lehet, hogy nem érezzük testünkön azt, hogy átkarolja vállunkat, de együttérzése soha nem hagy el minket.

Karácsony után vagyunk. Isten emberré lett. Ember volta kitörölhetetlen Isten történetéből. Ami egykor volt, a mai nap története is.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. Jn 1. 14

Szemem tele van életem látott képeivel. Született kisgyermekek gyűrött arca, haldokló, lesoványodott emberek hatalmas szemei, kérő koldusok üres tekintete, gondoskodó édesanyák simogató nézése. És ezek csak hirtelen felidézett arcok. De ott vannak még a valódi történetek, a csinált képek, a poklok és mennyek fényei. Életem képei.

Szavak szavakkal találkoztak már. A mondatokból szlogenek lettek, a kérésekből törvények, a törvényekből félreértések. Pedig a szavak igazán emberiek. A szavak elvesztették erejüket. Isten pedig nem mondott le arról, hogy szót váltson velünk. Hiteles és tartalmukban teljes szavakat. A Szó testté lett.

Ahol lakom, ott lakik, ha nézek, őt látom. János személyes tapasztalatáról olvasunk, de ez a látás és ez a lakás nem tűnt el az apostol halálával. Nem veszik el a korral, a múló idővel. Isten velünk lakik örökké, és láthatjuk jelenlétét az örökkévalóságig. A láthatatlan és múlhatatlan Isten láthatóvá lett, és halandó világunkat felvette magára.

Értünk.