Kategória: Heti ige

Jézus mondja: Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. Jn 12.32

Felemeltetik. A katonák megfogják a kereszt vízszintes szárát, és felemelik. A test iszonyú kínokat él át, a szögek tépi a kezet, az ízületek megfeszülnek, a sebekből ömlik a vér, a tehetetlenség és megaláztatás semmivé teszi az emberi tartást. Felemeltetik.

Felemeltetik. Ebben a pillanatban mutatja meg benne leginkább Isten magát. Aki látja, amit a katonák művelnek, senki nem mondaná meg, hogy most látszik legjobban a világmindenség Teremtője, a Mindenható, az Örökkévaló. Ez a hit látása. Emberi szem csak a vért, a megalázott testet, a halált látja. A hit látása azonban Isten igazi arcát. Felemeltetik.

A történeteknek, az időnek, az elrendeltetésnek olyan gyújtópontja ez, mely a mi történeteinket, időnket és elrendeltetésünket magához húzza. Nem tudunk nélküle élni. Lehet megfeledkezni róla, sőt akár tagadni is, de mit számít. Krisztus keresztje „szálkaként” – ahogy Pilinszky mondja – ott van a világ testében.

Van miért felkelni, elindulni, tenni és szólni.

Ujjongó hangon mondjátok el, hirdessétek és terjesszétek a föld határáig! Mondjátok: Megváltotta az Úr szolgáját, Jákóbot. Ézs 48.20

Érdekes, hogy ebből az egész szövegből leginkább az „ujjongó hang” ragadott meg. És kezdtem keresni. Hol van egyetlen ujjongó hang körülöttem?

A rendelkezések szenvtelen hangja.
A munkájukat elvesztettek panaszkodása.
A magányosok kérlelése.
A betegek sóhajtása.
A haszonélvezők kaján együttérzése.
A reklámok vigasztaló beszéde.
A reménytelenek néma hangjai.

Ezek a hangok vesznek körül. De most szólaljon meg végre az ujjongó hang, mert Isten megszabadította népét. Jákóbot, a csalót, a Vele megverekedőt, az áldásért küzdőt.

Szabadítása erősebb a rendeletéknél,
több a kenyérkeresettnél,
teljesebb, mint a magány feloldása,
gyógyítóbb minden gyógyszernél,
szembesíti a vétkeseket vétkeikkel,
jobban betölti a földet, mint bármi, ami eladható,
és betölti szívünket reménnyel.

Szabadítása érvényes volt a történelem egy pontján,
minden időben, az örökkévalóságban,
és a mai napon – itt és most –
számomra is.

Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobbja, az ő szent karja. 98. Zsoltár 1

Mi a haszna az éneklésnek? Valójában semmi. Na, ez talán nem igaz. A katonák tudnak együtt lépni az énekre. Bizonyos munkák az énekre ütemesebben végezhetők. A gyerek is könnyebben elalszik, ha énekel neki az édesanyja. És persze vannak az énekesek, akik ebből élnek. De azért meglennénk nélküle, ahogy ez időnként el is hangzik itt-ott.

Viszont, ha valaki énekelt már négyszólamú kórusban, ha kánonozott családi körben, hallotta Eric Claptont, a Simon és Garfunkel duót, Sarastro áriáját, tudja, hogy az éneklés olyan varázslat, valami olyan csoda, ami nem csupán végtelenül emberi, hanem a világot mássá teszi. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme van a világnak ének nélkül?

Ahogy Isten tetteit látjuk, minden hasznos szánalmasnak tűnik. A teljesítményeknek nincs értéke. Valami szép kell! Valami olyan szép, aminek semmi haszna, önmagában van az értéke. Olyan, mint egy művészi alkotás vagy egy szép ajándék. Mert csak ez illik Istenhez. A gyönyörködtettés. A szépség haszontalansága. Hogy mi a haszna? Semmi. De mi értelme a világnak enélkül?

És megszólal az új ének.

Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. 2Kor 5.17

Beleragadunk a régibe. Nézem a világ folyamatait. Van valami félelmetes logika, a megváltoztathatatlanság logikája. Minden marad a régiben. A nevek megváltoznak, a címkék megváltoznak, de a lényeg nem. Lassan lemondok a jó reményéről, hiszen úgyis marad minden a régiben.

Beleragadunk a régibe. Magunk sem változunk. Vannak elhatározásaink rossz folyamatok elhagyásáról, átkos szokásaink elhagyásáról, de aztán annyi minden fog, a gyökerek összefonódnak, a szokványos nem enged, a fordulatok túl radikálisnak tűnnek. Marad minden a régiben.

De szerinte van új. Szerinte érdemes újat kezdeni. Szerinte érdemes reménykedni abban, hogy a dolgok megváltoznak. Szerinte érdemes újra keverni a kártyákat, letörölni a táblát, megteríteni az asztalt, megmosni az arcunkat, elölről nézni a világot. Ezért kér, béküljünk meg Istennel, és merjük hinni, hogy Krisztus valóban feltámadt.

A feltámadás ad értelmet mindennek.

Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor…Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. (Jn 10.11a 23-24)

Számtalan hang szól, mely hív. Számtalan út van, mely kitárul előttem. A számtalan hang közül az ő hangját hallom. A számtalan út közül azt látom, mely utána megy. Mert tudja a nevemet és ismerem őt.

Az élet lepereg. Nap nap után mindig elveszítek valamit. A gyerekkor, az ifjúság, az időm elfogy, évek, napok, pillanatok mintha repülnének. A mezők elszáradnak, a folyók kiapadnak. De a hang hallatszik, az út világosan látszik: az örökkévalóság hangja, az örökkévalóság útja. A mezők zöldek és a folyó nem apad ki.

A hangok, az utak, a múlandóság mind elragadna tőle. A félelem, a bizonytalanság, a betegség szeretne magának. De ő a jó pásztor. Életét adja a juhokért. Ismer engem. Örök életet ad. Ezért hallgatok a hangjára és követem őt. És senki nem ragadhat ki az ő kezéből.

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. (1Pt 1.3)

Ha átlépjük a mondat bonyolultságát, és meghalljuk belőle, hogy Isten újjá szült minket reménységre, akkor hirtelen meglátjuk a reménytelen pillanatainkat. Amikor hiábavalónak érezzük törekvéseinket, eredményeink megszégyenítenek minket, a mögöttünk levő út szánalmas, az előttünk levő a semmibe vezet. Ezek a reménytelen pillanatok.

Az újjászületés, melyet talán Nikodémusnak próbál elmagyarázni Jézus először, más látás. Mintha a holtak kelnének életre. Mintha Ezékiel csontmezőjét látnánk megelevenedni. A törekvéseink, az eredményeink, a mögöttünk és előttünk levő út – mindez értelmessé lesz. Még a halál is, a miénk is, az övék is. Ez az élő reménység.

De a holtak Isten szavára ébrednek fel. Az Ő érintése mozdítja meg bennük az életet. Így szólít meg minket, így érint meg minket, így teremt minket újjá, így leszünk a reménység emberei. Hogy magunk mögött hagyjuk az üres sírt, a reménytelenség helyét. Hogy az Ő életének részesei legyünk.

Itt ideig, és odaát örökké.

Krisztus mondja: Halott voltam, de íme élek örökkön örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. (Jel 1.18)

Az eredeti inkább halottak birodalmáról szól. Tehát: „nálam vannak a halál és a halál birodalmának kulcsai”. Micsoda? Egyáltalán van ahhoz kulcs? Nem úgy értem, hogy ajtó és zár, hanem hogy egyáltalán van, ami azt ki tudja nyitni?

Ott állunk a végtelenül zárt ajtók előtt. A legvastagabb ajtók is megengednek néha egy-egy kis rést, egy törést, egy parányi ablakot, ahol be lehet lesni. A halál nem engedi, hogy bepillantsunk mögé, minden titok odaát. A halál birodalma zárt ország. Talán jobb is nem benézni.

De az ajtó kitárul. Mert a kulcs nála van, aki halott volt, de él. És most már az odaát levők nem a halál birodalmának hatalma alatt vannak, hanem az Élő hatalma alatt. Így újra azt mondhatjuk: összetartozunk. Így hamarosan azt mondhatjuk: ismét együtt vagyunk.

És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Jn 3.14-15

Az ószövetségi történetben egy kígyószobrot felemelni, istenként középre állítani – végtelenül megbotránkoztató, tabu, kibírhatatlan a végtelenségig. Ugyanígy állítja Isten középre a számunkra megbotránkoztatót, a tabut, a kibírhatatlant: egy akasztófát, rajta egy megkínzott holttesttel. Ez Jézus keresztje.

Önmagában mindkettő értelmetlen. Bennük csak a világ összetörtsége, elcsúszottsága, átka látszik. Csakhogy ott van mögötte, mindkettő mögött Isten ígérete: ha ránézel, helyre kerül az életed. Akkor nem árt a bűn kígyója, akkor még a halállal is meg tudunk küzdeni.

Valahova néznünk kell. Valahol meg kell tudnunk látni a valóságot. Valahol látnunk kell az életet. Valamihez kötnünk kell sorsunkat. Valamibe kapaszkodnunk kell. Ez a hét Krisztus keresztjéhez vezet. Mart testünk, mart lelkünk Benne talál gyógyulást.

Nikodémus, ez a felülről való születés kezdete.

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Mt 20. 28

Vannak, akik azt mondják, a hatalom mindenképpen rossz. Szerintem lehetne jó, ha a hatalom nem státusz lenne, nem pozíció, hanem tevékenység. A hatalom torzít, ha státusz-szerű. Ha azonban tevékenység, akkor másodlagos a megtiszteltetés, a hajbókolók hízelgése, a státusszal kapcsolatos előnyök, mert csak az a kérdés, mit is teszek. Jézus így mondja: hogy szolgálok?

A tanítványok státuszokat keresnek, miniszterek akarnak lenni Jézus birodalmában. Jézus nem is érti, hirtelen, ő csak a tevékenységet látja, amit tennie kell. Azt is látja, hogy a tevékenységben égő ember valóban szolgája, sőt rabszolgája lesz a rábízottoknak. „Köztetek ne ez legyen a rend!” – mondja, ne státuszokat keressetek, hanem, hogy mit is tehetnétek.

A hatalom torzít, a tevékenység szolgává tesz. Isten nem státusz-szerűen van a világunkban, nem azt várja, hogy dicsőítsük, hogy hajbókoljunk, hogy imádjuk, hanem hogy vegyük észre, mit is tesz, és legyünk követői.

Így értjük meg, kicsoda Ő.

Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Jn 12.24

Hogy hol van Isten ilyenkor…?

Ő az, aki maszkot visel, akitől méteres távolságot tartanak, akivel nem fognak kezet. Ő az, aki riadtan hallja a pozitív teszt hírét, ő az, aki magára zárja a karantén ajtaját, ő az, aki elviselhetetlennek érzi a magányt. Ő az, akinek nem jut lélegeztetőgép, ő az, aki a folyosón várja, hogy sorra kerüljön. Ő az, aki szeretteitől elválasztva haldoklik. Ő az, aki a végén már csak halálozási statisztika, csak másokat riasztó fenyegető hír.

Ő az, akit orvosként besoroznak a karanténosztályra. Ő az, aki a 24-48-ban felsérti arcát a védőmaszktól. Ő az, aki mentővel száguld, fertőződést kockáztatva az újabb és újabb betegekért. Ő az, aki zokogva tagadja meg az eszközök hiánya miatt valakitől a segítséget. Ő az, aki türelemmel rábeszéli az idős szomszédot az otthonmaradásra. Ő az, aki viszi a hajléktalanoknak az ételt, ő az, aki bátorítja a rettegőket. Ő az, aki hajnalig tanul és tanít a bezárt iskolák kapuin kívül.

Ő az, aki elhaló búzaszemmé lett közöttünk, hogy életünk legyen. Sokáig nem tudtam, mit is jelent ez a szó: megváltás. Ne kérdezd ezután, hogy mi a dolgod!