Kategória: Heti ige

Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.
Ef 5.8-9

Jóság. A szó kedvességet is jelent. Milyen érdekes, hogy amikor Pál az új gondolkodásról, a világosságban való életről gondolkozik, akkor egy félig-meddig hangulati megnyilvánulását sorolja elsőként. Nem elhatározásról, nem új szabályokról beszél, hanem valamiről, ami vagy szemlélet vagy hangulat vagy valami titokzatos, belülről fakadó érzés.

Igazság. Ez tevékenység a javából. Ez az igazság észreveszi a társadalmi elcsúszásokat, segít a szegényeken, rosszul érzi magát, ha a mellette ülő nem eszik. Ez az igazság nem engedi, hogy bántsanak valakit, a gyenge mellé áll, a kitaszítottal vállalja a kitaszítottságot.
„Amíg létezik alsóbb néposztály, én hozzá tartozom. Amíg létezik bűnöző népréteg, én hozzá tartozom. Amíg egyetlen lélek is börtönben van, én sem vagyok szabad.” – idézi Vonnegut Eugene Debs-t.

Egyenesség. És végül ez a szó, ami inkább valóságot jelent, tehát, ami tényleg van. A világosság gyümölcse az, hogy kinyílik a valóság. Így az ember megtalálja a maga helyét a világban, úgy látja magát, ahogy kell, és azt mondja, ami van.

A világosság nevel minket. Krisztus világossága van rajtunk.

Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.
Ef 2.19

Valahol otthon vagyok. Nem csak a szobák elrendezését ismerem, nem csak kulcsom van az ajtóhoz, hanem az illatok, a zugok, a padló reccsenése is az enyém, életem része, múltam és jelenem, emlékem és biztonságom.

Hiszen annyi helyen vagyok idegen a világban. Ahol bizonytalanul mozgok, kényelmetlenül érzem magam, idegen a stílus, a kifejezések nyelve, az arcok és a történetek.  Az idegen helyekről hazatérve pihenem ki magam otthon. A feszültségből a nyugalomba, a harcból a békébe érkezem. Van, aki folyton idegenben él. Soha nincs feloldódás, soha nincs béke.

Pál azt mondja, Istennél otthon vagyunk. Vannak, akik az egyházban otthon vannak, vannak, akik nem, de ez más. A miénk a világ, a miénk a sorsunk. Fellélegezhetünk, nem egy idegen helyen kell teljesítenünk. Ez a miénk. Nem szolgák vagyunk. Nem kell más életét élnünk. Isten otthona a mi otthonunk.

Az illatok, az emlékek, a biztonság, a padló reccsenése. A kulcs és a zugok.

De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!
Ézs 43.1

Ezerszer végig forgattuk már ezt a mondatot. Tudjuk, hogy nem egyénnek szól, hanem népnek, de egyidejűleg azt is, hogy a bibliai mondatok lehetővé teszik, hogy Isten megszólaljon bennük személyes életünk számára is. Hordozzuk ennek a mondatnak minden bensőségességét, emlékeit, erőt adó üzenetét. Mert ez a mondat már sokszor volt a miénk.

Mindez azonban most hadd vesszen homályba, hiszen Isten mondata most, éppen ezeknek a soroknak olvasásakor szólal meg, egyedi módon, személyesen kiválasztva sorsunkat, ismerve helyzetünket. Most válik válasszá, támasszá, erővé. Nem érdekes az, amit már átéltünk vele kapcsolatban ezelőtt. Talán még azt is megengedi, hogy elszakadjunk eredeti kötődéseitől. Mert ez a mondat most a miénk, egyedül a miénk.

„Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” A mi vizeinkről, a mi tüzeinkről van itt szó. Mint ahogy a mi nevünkről, a mi félelmünkről, a mi bezártságainkról. Ne kételkedj benne: Isten neked és nekem, itt és most mondja: ne félj!

Enyém vagy.

Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka.
Ef 2.8

Isten nem teljesítményeink miatt fogad el, hanem csak úgy. Maga a felvetés is furcsa, hiszen egy olyan kapcsolatban, melynek valami mély bizalom az alapja, hogy kerülne szóba egyáltalán a teljesítmény? Az igazi jó kapcsolatok bizalomra épülnek, és nem kell benne teljesíteni.

Isten örömét leli szabadításotokban. Örömből maradtok életben. Ezek mind lehetségesek ebben a mondatban. Vajon miért ragaszkodunk a semmitmondó szavakhoz és érthetetlen kifejezésekhez? Viszont a lényeg megmarad.

A lényeg pedig az, hogy ezt a szeretetteljes kapcsolatot Isten hozta létre. Tudjuk, milyen az, amikor valaki megajándékozott egy kapcsolatban. Ez történik velünk. Nem miattunk van, Isten ajándéka ez. Nem mi teremtettük meg, és naponta rácsodálkozunk, hogy lehetséges, hogy mégis a miénk.

Vajon ez a megajándékozottság elég ahhoz végre, hogy szeretettel nézzünk a világra?

Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét. Gal 6.2

A beavatkozás veszélyes. Hol van az a pont, amikor egy orvosnak be kell avatkoznia? Nem okoz-e nagyobb bajt, mintha hagyná az egészet? Hol szabad egy vitába beavatkozni? Szabad-e bekapcsolódnunk felnőttként a gyerekek világába? Azt már látjuk, hogy a természet rendjébe való beavatkozásunk mennyi bajt okozott.

Fel tudjuk-e venni mások terheit? Nem terheljük-e ezzel még önmagunkat is rá? Az ő terhe könnyen válik a magunk életének tükrében a magunk gondjává, ami nemhogy nem segít, hanem még illetéktelenek is vagyunk. Mindenki a maga terhét hordozza. Az együttérzés kényes dolog.

Csakhogy Pál Krisztusról beszél. Mert emberi relációban rettenetes károkat okozunk egymás életébe való beavatkozásainkkal. De Krisztus stílusa felszabadító. Az együttérzése nem önérdekű, csak a terhet hordozót figyeli, csak az ő érdekét keresi, csak őt akarja megmenteni, csak őt akarja meggyógyítani.

Ezért az legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt!

Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Lk 19.10

Ez a mondat az Istenbe való kapaszkodás mondata. Odaírták a Máté féle eltévedt juh példázatához, már a meglevő kézirathoz kiegészítésként. Mintha csak kapaszkodna Istenbe. Lehet, hogy azért íródott le ott, hogy nehogy valakit kiátkozzanak az akkori gyülekezetből. Nehogy egy is elvesszen, hiszen az Emberfia is azért jött, hogy megmentse az elveszettet.

Itt Lukácsnál pedig Zákeus történetében van. Zákeus minden, amit a társadalom, az egyház, a tisztességes közösség szeretne kidobni magából. A métely, az átok, a szégyen. Jézus pedig odaáll mellé. Ezzel átírja az életét. Azért is kapaszkodunk ebbe a mondatba, mert ez a mondat át tudja írni az életünket.

Isten az elveszettre koncentrál. Eközben ő maga is azzá lesz. Métellyé, átokká, szégyenné. Úgy ment meg, hogy őt senki nem menti meg. Úgy talál meg, hogy ő közben elveszik. Mert az a juh én vagyok. Mert az a Zákeus én vagyok.

Ő pedig Krisztus, aki rám talál.

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Mt 11.28

Megfáradás. Nem könnyű belátni, olykor nem megy tovább, elfogy az erő. Ez nem a futás utáni, nehéz munka utáni kifulladás. Ez az a fáradtság, amiből nincs kedvem, lelkesedésem újra elindulni. Nem az az üdítő elfáradás, ami megújítja az elmét, fejleszti az izmokat és méltóságot ad. Ez a fáradtság lealáz, megbénít, letipor.

Terhek. Ez nem az, ami alatt nő a pálma. Ez az a teher, ami szétzúz, agyonnyom, kikészít. Az a teher, ami elveszi minden reménységemet, ami elől nem lehet elmenekülni, rajtam marad örökre. A megfáradásból nem vagyok képes kipihenni magam. A terhet nem tudom ledobni magamról.

Ő megnyugvást ad. A megfáradásból fel tudok nézni. A teher az életem hordozható sebévé lesz. Nem a megnyugvás a lényeg, hanem Krisztus, aki tudja megfáradásomat és tudja terheimet. Ő az, aki fel tud oldani. Forrássá lesz, ahol iható a víz. Paddá lesz, ahol el lehet pihenni. Ünneppé lesz, amely áldottá tesz.

Ő az, aki magához hív.

Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem. Lk 10,16

Ki merne belegondolni ebbe a láncolatba? Jézus azt mondja, hogy azokat az embereket, akik róla beszélnek, nevében szólnak, pontosan az a fogadtatás illeti meg, mint őt magát. Azaz, aki ezeket az embereket elfogadja, Krisztust fogadja el. Aki ezeket az embereket elutasítja, Krisztust utasítja el. Aki Krisztust elutasítja, Istent utasítja el. Aki Krisztust elfogadja, Istent fogadja el.

Egyszerre felvonul a Krisztus nevében szólók sokasága: a hazugok, a képmutatók, a gonoszok, a törvényeskedők, a gyilkosok, a kegyetlenek, a tévedők, az ügyeskedők, a pénzsóvárok, a manipulatívak, a durvák, az ostobák, a műveletlenek. magam is tartozom valahová.

Mégis kitárul a végtelen lehetőség. Emberi szavakon keresztül Isten szava szólhat. Emberi gondolatok nyomán Isten akarata bontakozhat ki számunkra elérhetően. Jézus azt mondja, hogy emberi utakon keresztül találkozhatunk Istennel.

Ki akarná ezt elutasítani?

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal! 2Kor 13.13

Kegyelem. Öröm, hála, elfogadottság, szépség, kedvesség, bájosság, jóság, jóakarat – ez a szó ezeket mind jelenti. Talán nem is kell szétválasztani, talán éppen így, összességében fejezi ki azt, amit Krisztusban kaptunk. Ez töltse be a mai napot!

Szeretet. Az a szeretet, melyről csak képeink vannak, villanásaink, az a végtelen, viszonzást nem váró, ami könnyeket csal az ember szemébe, melynek jelenlétében el van rejtve éltünk és halálunk. Ez a szeretet Isten maga. Ez töltse be a mai napot!

Közösség. Melyben elrejtőzhetem és különleges vagyok egyidejűleg. Mely hordoz, biztonságot ad, lelkesít. Melyben fontossá válik nekem is mások élete, sorsa, és a barátság nem szlogen, hanem elementáris összetartozás. Ez vegyen körül a mai napon!

Ez az Istentől kapott sok jó legyen mindnyájatokkal!

„Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.” Zak 4.6

Miért nem hatalommal? Most itt nem az én hatalmamról van szó, hanem az Övéről, a Seregek Uráéról. Mi mással mutathatná meg nagyságát, ha nem hatalmával? Milyen Isten az, aki nem tudja megmutatni hatalmát?

Miért nem erőszakkal? Elég volt már a türelemből, az újabb és újabb esélyekből! A Seregek Ura az erőszak élén áll, ráadásul egy szent erőszak élén. Nem ez kellene a világnak? Az Ő hatalma révén naggyá lenne a kereszténység, erőszaka által rend lenne a világban!

Lelke türelmes, jóságos, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr… Nem mond le soha senkiről, mert az egy is fontos neki. Nem tarolni akar, még csak nem is nyertes akar lenni, hanem kész vesztessé lenni a kereszten, hogy megmutassa teljességét.

És erre hív minket is. Ki akarna még ezután keresztény lenni?