Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!… Mindig bővölkednek az Úr áldásában és az életben. Zsolt 133, 1.3

Most nincs kételkedő kérdés. Most nincsenek feltételek. Csak a csodát látja az ember. Szemem előtt feltűnik a testvéri szeretet, az egymásra találás, az összecsendülés. A zsoltáros ráadásul hosszabb időről beszél, hogy ez a szeretet folyamatosan tart.

Korunkra gondolok. Egymásnak feszülő félelmeinkkel küszködünk. Ki ezt félti, ki azt. Mint rémült állatok szaladgálunk kerítéstől kerítésig. Bizonytalan jövőben keresünk kapaszkodókat, keressük, mi a jó. Mennyire kellene az az áldás és az az élet!

Korunkra gondolok. Világméretű problémáinkat már nem tudjuk megoldani partikulárisan. Nem elég az egyén hősi helytállása. Nem elég egy-egy ország még oly találékony törvényhozása. A bajok globálisak, a megoldások is globalitást követelnek. Az igazságnak szeretetben kell utat törni.

Van-e esélye bármilyen egyetértésnek? Testvérek, társak, népek, világok… Milyen szép és gyönyörű, ha a testvérek egyetértésben élnek!

Ott áldás fakad. Ott élet fakad.

Mint a szarvas vágyódik a folyóvízre, úgy vágyakozik utánad a lelkem, Istenem! (Zsolt 42,2)

Vannak megragadhatatlan kifejezések, melyeket használunk ugyan, de alig van valós értelmük. Ilyen például a „fejlődés”, vagy a „szabadság”. Szűk körön belül persze találunk ezeknek értelmet, de viszonylagosságuk miatt szinte használhatatlanok. Ehhez képest a szabadságért például nem kevesen készek az életüket is áldozni.

A vágyódás valami hasonló. Túl személyes, túl intim ahhoz, hogy beszéljünk róla. Nem mérhető, és nem hasonlítható össze valami mással. Mégis – ugyanúgy, mint a már említett szavakat – a lelkünkben érezzük, miről van szó. A hiány üvöltő, a vágy beeszi magát sejtjeinkbe, a szánkban, gyomrunkban érezzük, irányít és meghatároz.

Mert elég volt már a sok csalódásból, amikor csak kiszáradt forrásokra találtunk hosszas keresgélésünkben. Amikor kénytelenek voltunk poshadt pocsolyák langyos levét elviselni. Amikor pusztán délibáb volt a felsejlő reményteljes folyó távoli képe. Tiszta, friss és hűvös italt keresünk, mely életet ad, új vágtatást, vidám indulást.

Istent magát.

Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok. Gal 5.7

Átrendezem a rendszereket, melyek támasztják az életemet. Összegyűjtöm ötleteimet, számba veszem lehetőségeimet, végig gondolom, kik segíthetnének rajtam, de a legmélyén tudom, hogy valójában nincs megoldás. Hiába az ötletek, fáradtságok. Senki nem tud segíteni, a végén magamra maradok, kifosztva állok, tönkre tesz, megaláz, szégyenben hagy. Ez a gond.

Hogy hagyjam rá? Sokféle út között rá nem gondoltam. Pótcselekvésnek tűnt volna. Amikor már nincs semmi, legalább ő? A végső fügefalevél, ahogy Al Pacino mondaná. Az már a reménytelenség lenne maga, akkor már minden erőm és energiám elfogyott. És vajon mit tudna segíteni, amikor a gond nem csupán földhözragadt, hanem a földbe is döngöl.

Akkor átölel. Mert neki is van gondja: én. Rajtam járatja az agyát, engem próbál minden erejével megmenteni. Nem tudom, hogyan, foglalnám sincs útjairól, de kezembe akad a kapaszkodó, az ág, a biztos talaj a lábam alatt, a gondolat, a segítő kéz. Ámulatba ejt, elkápráztat csodáival, melyeket nem reméltem, el sem tudtam képzelni.

Nem tudom, hogy ez hogy van, de így van.

Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! 103. Zsoltár 2

Ez egy torz látásmód. Vannak jó és rossz emlékek az életemben. Vannak olyan pillanatok, melyek emlékére még a fogam is összecsikordul az újra átélt kín miatt. Beégett az agyamba örökre. Pont az emlékezés gyötör meg, immár megváltoztathatatlanul, hiszen az esemény elmúlt, hiába kapnék utána, már nincs, csak az életem tudja.

Biztos vannak szép dolgok is, melyekre jó emlékezni. Ezek mégis mintha illékonyabbak lennének. Meg kell állnom, erőltetnem kell, hogy újra lássam, hogy felidéződjenek. Nem egyoldalúság, hogy Isten jótéteményeire figyelmeztet a zsoltáros, miközben szenvedések hálózzák be életünket?

Igen, ez a torz látás a lényeg. Hogy ragyogjanak fel sorsunk jó percei! Hogy állítsunk oszlopokat minden áldás helyére! Hogy nyíljon ki szemünk a szépre! Mert ezek győzik le az értelmetlenséget, a kudarcot, a veszteséget, gyászt, félelmet, magányt. Mert ezekben látszik Isten valódi szándéka, Ő maga.

Ez a mai nap tele van Isten áldásaival.

A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. Mt 25.40

A kicsinyekkel való tett rejtett. A látványos cselekedetek mindig a nagyokhoz kötődnek. Ha valaki egy jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen emberrel tesz valamit, az a tett jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen marad.

De nem a király előtt! Mert ő a kicsinységben, a jelentéktelenségben, az alárendeltben van jelen. Azzá lett értünk. Ez nem a lealázkodás méretét, inkább az irányát mutatja. Így talál ránk is. Nekünk a hatalom vonzó. Ő a mélyre lát.

Ezt a látást próbálja megtanítani nekünk. Egyszerűséget, barátságot, közvetlenséget tanít. Megpróbál rávenni, hogy legyünk önzetlenek, hiszen ő is ilyen. Így válnak mozdulataink az ő mozdulataivá.

Miért kellene fáradoznunk Isten keresésén? Mindenütt ott van.