Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Építsetek utat a pusztában az Úrnak! … az Úr jön hatalommal. (Ézs 40. 3,10)

Út. Az örök parabola. Honnan megy hová? Kik járnak rajta? Járható-e vagy sem? Önmagában már az szép, hogy Isten utakat használ. Mert bár örök parabola az út, az út emberi reláció. Mi, akik a térnek és időnek ebben a felfogásában élünk, nekünk jelent valamit az út, ami vezet valahonnan valahová, és megtételéhez idő kell. Isten ebbe az emberi relációba érkezik.

Vezet-e még út hozzám? Miközben vágyva vágyom arra, hogy valaki megérkezzen, gondosan fáradozom azon, hogy a felém vezető utak járhatatlanok maradjanak. Szeretetlenségem sziklái, kegyetlenségem kátyúi, barátságtalanságom törései – valódi akadályokat támasztanak. Megtalálom-e a mások felé vezető utakat? Egyszerű lenne pedig. Csak el kellene indulnom rajtuk, csak lépnem kellene feléjük. Úttalan utak, járatlan utak feszülnek közöttünk.

Isten mégis megérkezik. Nem karácsonykor, hanem most. Nem tudni, hogy lépi át az akadályokat. Nem tudni, hogy hatol át a mindenségen és az örökkévalóságon. De itt van, közel van, útjainkat járja, hogy mi is utat találjunk.

Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok. Lk 21,28

Próbáltam figyelni, de nem találtam okát, hogy az emberek, ha hirtelen nagy fájdalom, csapás vagy félelem éri őket, miért kuporodnak össze, miért esnek le a lábukról? Magam is voltam már így, de láttam is, nem is egyszer. Talán ez valójában magzatpóz? Ebbe kényszerít minket a rémület.

Lehet, hogy nem is csak a hirtelen jött rémület görnyeszt, hanem folyamatosan ebben élünk, görnyedt, megalázott voltunk életünk megszokott tartásává vált már. Lesunyt arcunkkal képtelenek vagyunk az ég felé nézni.

Az evangélium szava a félelmek közepette szólít meg. Akkor hangzik, amikor ellenállhatatlanul összegörnyedünk, amikor egyetlen segítő szó sem jut el hozzánk. Akkor hangzik, amikor ráébredünk, hogy görnyedtségünk életformánkká lett. A végső reménytelenségben.

Talán éppen most.

Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas… Zak 9.9b

Valami új kezdődik. A zsidóság a második templomot építi, Zakariás pedig meghirdeti a messiási időt. A mondat azonban nem áll meg az Ószövetségnél, tovább viszi az új kezdet kikiáltását a virágvasárnapi jelenetig, mert ez a király Zakariás szerint „alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” Ádvent első vasárnapja így ér össze a szenvedéstörténet első napjával.

Az új év új kezdetet vár tőlünk, fogadalmakat, elhatározásokat. Ádvent Istent elhatározásairól szól. Ugyanúgy, mint virágvasárnap. A kezdet az Ő kezdete. Újra találkozni, újra beszélgetni szeretne velünk. Van ilyen időnként az életünkben. Valakivel megszakad a kapcsolat, régóta nem beszéltünk már. Mindaddig, amíg nem kezdünk el újra beszélni, rejtett görcsként ott van bennünk a találkozás vágya, mert enélkül nem teljes az életünk.

Az újrakezdés soha nem könnyű. A hallgatás emléke szorongat. Éppen ezért Isten veszi fel a szálat. Nem kell magyarázkodnunk, nem kell indokolnunk, miért odáztuk el mindig a találkozást, elég csak sodródni Vele. Őt nem
idegesíti a múlt, Őt csak az a boldogság élteti, hogy újra együtt lehetünk, mint amikor az apa újra beszélgethet rég nem látott fiával.

És asztalhoz telepszenek mindketten, együtt.

Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva. Lk 12,35

Fel lehet-e egyáltalán készülni valamire is? El sem tudom képzelni, milyen lesz, ha kezembe kapom a halálos betegségről szóló leletet, ha rám szakad egy földrengéses épület, ha sokszorosára nő a hőmérséklet körülöttem. Vannak persze már tapasztalataim. Mögöttem vannak események, melyeket soha nem mertem volna elképzelni, hogy bekövetkeznek, mégis megtörténtek. De felkészülni?

Ugyanakkor mindig készülünk. Nem hisszük, hogy bekövetkezik, de fantáziánk képes megjeleníteni a várható veszedelmeket. Vannak előre megírt paneljaink, hogy akkor mit csinálunk majd, hogy viselkedünk majd. Belénk kódolódott már néhány reflex, hogy legalább a minimális méltóságunkat megtartsuk, hogy ne omoljunk össze.

De miről is beszélünk? Nem pusztító katasztrófa, nem poklok pokla vár, hanem találkozás mennyei Atyánkkal, az asztalhoz telepedés ünnepére készülünk. Nem félelemből van felövezve derekunk, nem félelemből gyújtjuk meg lámpásunkat. Örömre készülünk. Nem találunk ki elhárító, magunkat megmentő trükköket, hogy valahogy túléljünk, hanem teljes bizalommal kapaszkodunk Istenbe.

Mint a gyermekek az apjukba.