Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor…Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. (Jn 10.11a 23-24)

Számtalan hang szól, mely hív. Számtalan út van, mely kitárul előttem. A számtalan hang közül az ő hangját hallom. A számtalan út közül azt látom, mely utána megy. Mert tudja a nevemet és ismerem őt.

Az élet lepereg. Nap nap után mindig elveszítek valamit. A gyerekkor, az ifjúság, az időm elfogy, évek, napok, pillanatok mintha repülnének. A mezők elszáradnak, a folyók kiapadnak. De a hang hallatszik, az út világosan látszik: az örökkévalóság hangja, az örökkévalóság útja. A mezők zöldek és a folyó nem apad ki.

A hangok, az utak, a múlandóság mind elragadna tőle. A félelem, a bizonytalanság, a betegség szeretne magának. De ő a jó pásztor. Életét adja a juhokért. Ismer engem. Örök életet ad. Ezért hallgatok a hangjára és követem őt. És senki nem ragadhat ki az ő kezéből.

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. (1Pt 1.3)

Ha átlépjük a mondat bonyolultságát, és meghalljuk belőle, hogy Isten újjá szült minket reménységre, akkor hirtelen meglátjuk a reménytelen pillanatainkat. Amikor hiábavalónak érezzük törekvéseinket, eredményeink megszégyenítenek minket, a mögöttünk levő út szánalmas, az előttünk levő a semmibe vezet. Ezek a reménytelen pillanatok.

Az újjászületés, melyet talán Nikodémusnak próbál elmagyarázni Jézus először, más látás. Mintha a holtak kelnének életre. Mintha Ezékiel csontmezőjét látnánk megelevenedni. A törekvéseink, az eredményeink, a mögöttünk és előttünk levő út – mindez értelmessé lesz. Még a halál is, a miénk is, az övék is. Ez az élő reménység.

De a holtak Isten szavára ébrednek fel. Az Ő érintése mozdítja meg bennük az életet. Így szólít meg minket, így érint meg minket, így teremt minket újjá, így leszünk a reménység emberei. Hogy magunk mögött hagyjuk az üres sírt, a reménytelenség helyét. Hogy az Ő életének részesei legyünk.

Itt ideig, és odaát örökké.

Krisztus mondja: Halott voltam, de íme élek örökkön örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. (Jel 1.18)

Az eredeti inkább halottak birodalmáról szól. Tehát: „nálam vannak a halál és a halál birodalmának kulcsai”. Micsoda? Egyáltalán van ahhoz kulcs? Nem úgy értem, hogy ajtó és zár, hanem hogy egyáltalán van, ami azt ki tudja nyitni?

Ott állunk a végtelenül zárt ajtók előtt. A legvastagabb ajtók is megengednek néha egy-egy kis rést, egy törést, egy parányi ablakot, ahol be lehet lesni. A halál nem engedi, hogy bepillantsunk mögé, minden titok odaát. A halál birodalma zárt ország. Talán jobb is nem benézni.

De az ajtó kitárul. Mert a kulcs nála van, aki halott volt, de él. És most már az odaát levők nem a halál birodalmának hatalma alatt vannak, hanem az Élő hatalma alatt. Így újra azt mondhatjuk: összetartozunk. Így hamarosan azt mondhatjuk: ismét együtt vagyunk.

És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Jn 3.14-15

Az ószövetségi történetben egy kígyószobrot felemelni, istenként középre állítani – végtelenül megbotránkoztató, tabu, kibírhatatlan a végtelenségig. Ugyanígy állítja Isten középre a számunkra megbotránkoztatót, a tabut, a kibírhatatlant: egy akasztófát, rajta egy megkínzott holttesttel. Ez Jézus keresztje.

Önmagában mindkettő értelmetlen. Bennük csak a világ összetörtsége, elcsúszottsága, átka látszik. Csakhogy ott van mögötte, mindkettő mögött Isten ígérete: ha ránézel, helyre kerül az életed. Akkor nem árt a bűn kígyója, akkor még a halállal is meg tudunk küzdeni.

Valahova néznünk kell. Valahol meg kell tudnunk látni a valóságot. Valahol látnunk kell az életet. Valamihez kötnünk kell sorsunkat. Valamibe kapaszkodnunk kell. Ez a hét Krisztus keresztjéhez vezet. Mart testünk, mart lelkünk Benne talál gyógyulást.

Nikodémus, ez a felülről való születés kezdete.