Heti ige – Szentháromság ünnepe utáni 12.

A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki… (Ézs 42,3)

Ott van a minőség. Nem szeretem, ha az egyház pártolja az értéktelent, mondván, hogy Isten is lehajol az értéktelenért, mint egy elveszett bárány vagy egy elveszett drachma. Szeretném, ha az istentisztelet – hiszen itt is szakrális tárgyakat említ az idézet – törekedne a hibátlanságra. Gyűlölöm a vesztes állapot elfogadását, nem lehet egy játékot sem úgy elkezdeni, hogy ebben úgyis vesztesek vagyunk, játsszunk is úgy, mint a vesztesek.

Aztán ott az evolúció. Nem a vesztesek viszik tovább a vérvonalat. Nem a hibásak maradnak porondon, hanem a győztesek, és ez így is van rendjén, hiszen így fejlődik, így marad életképes, és ez azért cél. A kereszténység pedig gyakran úgy viselkedik, mintha ez nem érdekelné, pártolja a veszteseket, és teret ad a gyengéknek.

Nem tehet másképp, hiszen Isten is ezt csinálja. Mindenkire vigyáz. Mindenkire szüksége van. Nem az erő utcáit figyeli, hanem a megmentését. Az erősek erejét olykor megszégyeníti, az elesetteket pedig felsegíti. Tudja, hogy erőnknek hamar vége, dicsőségünk szertefoszlik, győzelmünk szánalmas. Aztán ott maradunk elesetten, elveszetten, gyengén és megalázottan.

Ő nem mond le rólunk. Soha.

Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet