Heti ige – Szentháromság ünnepe utáni 16.

Mint a szarvas vágyódik a folyóvízre, úgy vágyakozik utánad a lelkem, Istenem! (Zsolt 42,2)

Vannak megragadhatatlan kifejezések, melyeket használunk ugyan, de alig van valós értelmük. Ilyen például a „fejlődés”, vagy a „szabadság”. Szűk körön belül persze találunk ezeknek értelmet, de viszonylagosságuk miatt szinte használhatatlanok. Ehhez képest a szabadságért például nem kevesen készek az életüket is áldozni.

A vágyódás valami hasonló. Túl személyes, túl intim ahhoz, hogy beszéljünk róla. Nem mérhető, és nem hasonlítható össze valami mással. Mégis – ugyanúgy, mint a már említett szavakat – a lelkünkben érezzük, miről van szó. A hiány üvöltő, a vágy beeszi magát sejtjeinkbe, a szánkban, gyomrunkban érezzük, irányít és meghatároz.

Mert elég volt már a sok csalódásból, amikor csak kiszáradt forrásokra találtunk hosszas keresgélésünkben. Amikor kénytelenek voltunk poshadt pocsolyák langyos levét elviselni. Amikor pusztán délibáb volt a felsejlő reményteljes folyó távoli képe. Tiszta, friss és hűvös italt keresünk, mely életet ad, új vágtatást, vidám indulást.

Istent magát.

Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet