„Jézus Krisztus mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. ” (Mt 11,28)
Az utóbbi időben, gyülekezetünkben, a gyónás idején gyakran hangzik el ez az evangéliumi idézet. Bűnünk fáraszt. Valóban. Olykor szinte kézzel foghatóan lelassít, meggyötör rossz döntéseink súlya. Ránk terhelődik az okozott sebek lelkiismeretfurdalása. Ott állunk, várjuk a feloldozást. Vállunkat terheli számtalan
vétkünk.
Hitünk biztos a megnyugvásban. Tudjuk, hogy Krisztus ölelésében feloldozódunk, fellélegezhetünk, továbbléphetünk, valódi megnyugvásban lesz részünk. Nem olyanban csupán, amely hirtelen békét ad, hanem, mely kitép a bűnök hálózatából, véglegesen felszabadít fogságunkból.
De a hívás nélkül nem hinném el, hogy ez velem történhet meg. Hogy nemcsak másnak, nemcsak hirdetett módon, hanem nekem, az én vétkeimből, az én súlyos vétkeimből ad feloldozást. Hogy a „mindnyájan” kimondásakor rám néz, engem keres, engem bátorít, engem hív.
Hogy megnyugvást adhasson.