Szerző: ferencvaros

Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. Dán 9, 18c

Dániel fájdalma valódi. Mögötte évszázadok szólalnak meg, egy nép sorsa, mely nem élt a felkínált lehetőségekkel, következetesen rontott el mindent történelmében, és nem érdemel semmi mást, mint hogy beteljesedjen ostobaságának sorsa.

Semmink nincs. Vajon nem válna-e nemzeti hőstetté belátni számtalan hibánkat? Vajon nem lenne-e személyes életünk hőstette is az, hogy belássuk, mennyi lehetőséget pazaroltunk el, hány seb, nyomorúság, veszteség van mögöttünk? Vajon nem ez lenne-e az egyetlen alap, melyre Isten felépíthetné új életünket?

Isten meghallgatja azokat, akik kérnek. Nem tud mit kezdeni a magukra büszkékkel, a teljesítményeiket felsorakoztatókkal, a saját dicsőségükre építkezőkkel, de a nincstelenekkel, árvákkal, elveszettekkel csodát tesz. Legyen az nép, vagy legyek én magam. Így válik a belátás a legnagyobb bátorsággá.

Isten pedig meghallgatja, aki hozzá kiált.

Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Ézs 60.2

Látom a sötétséget. Nem is akarok írni róla, annyira körülvesz, annyira ránk telepszik, áthatolhatatlanul betölt mindent. Vakon botorkálunk kiutak és lehetőségek nélkül. Örök vesztesként állunk vele szemben. Látom a sötétséget.

Látom a homályt. Az egyértelmű elmosódását, a kaján sunyiságot, a hamis csúsztatásokat, az erőszakos diadalmaskodást. A nemzetek egyre kevésbé tudják, mi a valóság, hogy van-e valóság egyáltalán, hogy mit is kellene mondani, gondolni vagy érezni. Látom a homályt.

De látom a fényt is, Isten szeretetének fényét. A felszabadult örömöt, a szívbéli megbocsátást, a nagyvonalú kedvességet, a jóságos befogadtatást. Mert Isten jelen van a világban, ha figyel valaki, megláthatja, ha csendben hallgat, meghallhatja. Mert Isten szeretete erősebb a sötétségnél és a homálynál.

Ez a remény éltet minden nap.

Gyertek és lássátok Isten tetteit! Félelmetesek dolgai az emberek között. Zsolt 66.5

Olykor elfeledkezünk róla. Azt mondjuk: „véletlen”, „így alakultak a dolgok”. Nem merünk belenézni abba a rettenetbe, hogy Isten itt van közöttünk, hogy az események keze által alakulnak, sorsunk benne formálódik.

Nem szemlélődik, mint egy öreg bölcs, aki bólogatva nézi a fiatalok botorkálását, és mosolyog, mert tudja, hogy úgyis rossz az, amit művelnek. Nem távolról figyel, hanem cselekszik. Ahogy Jézus mondja János evangéliumában: „Az én Atyám mindez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”

Kezünket fogja, szívünket csitítja, gondolatainkat ébreszti, biztonság felé vezeti útjainkat. Valódi csodák ezek. Mint ahogy Izrael népe átkelt a Vörös-tengeren, úgy vigyáz ránk ma is. Amikor megrettenünk az élet tornyosuló hullámai között, nem enged el.

Itt ideig, odaát örökké.

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Jn 1.16

A halmozódás? Nagyon is ismerjük. Amikor az elrontott dolgok maguk után rántják a többi átkot, aztán még átkot. A hazugság egyik jellemzője, hogy újabb hazugságot követel, végül hazugság borít be mindent.

Bár az áldások is ilyen könnyen halmozódnának! De azok nagyon törékenyek. Csodájára járunk az áldott életeknek, családoknak, közösségeknek. Akik átélik az átkok megtörését, valóságos Isten- bizonyítékként tartják ezt számon. Talán ez beszél leginkább Isten jóságáról. Kész mindent megtenni megmentésünkért.

János nem kételkedik ebben. Neki ez a karácsonyi üzenete. Igazi vízkereszti jelentés. Isten teljessége nem ítéletet hoz, nem büntetést, nem haragot, hanem kegyelmet, lehetőséget, áldást. Isten megtanít minket erre a jóságra, áttöri átkainkat. Ez Isten lényege.

A mai nap nem kérdezem, átkos-e vagy áldásos, hiszen Isten kedvessége körül veszi ezt a mai napot, ezt a hetet, az életünket. Bolondok lennénk, ha hagynánk, hogy a világ átkai, az emberi gonoszság átkai, saját kicsinyességünk átkai emésztenék fel végtelen lehetőségeinket. Az áldás, a halmozódó kegyelem hatalmas teret tár elénk.

Itt ideig, odaát örökké.