Kategória: Heti ige

Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben. Mik 6,8

„Mivel járuljak az Úr elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Talán égőáldozattal járuljak elébe, esztendős borjakkal? Talán kedvét leli az Úr a kosok ezreiben, vagy az olajpatakok tízezreiben? Talán elsőszülöttemet áldozzam bűnömért, drága gyermekemet vétkes életemért?” Ez van előtte. Az azért látszik, hogy valaki nagyon szerethette Istent, ha ezt írta. Vagy éppen a dühe van ezekben a mondatokban? Mit akar még ez az Isten?

Ami a fenti mondatban rejlik az nem teljesítmény. Az nagyjából azt jelenti, hogy ne legyél Isten ellensége, ne fordulj ellene. Viszont ebben az összefüggésben az áldozatok válnak Isten ellen való fordulássá. Ha ezt a mára fordítom, akkor minden vallásos cselekményt teljesítménynek kell tekintenem, és minden olyat, amikor a vallás észrevétlenül beleszűrődik az életünkbe, akkor teljesítjük Isten szándékát.

Nem kell tennünk semmit, csak hagyjuk, hogy Isten jelen legyen az életünkben! Ez a „hagyás” viszont Istennel való összeszőttséget jelent, természetes közelséget, magától értődő szeretetet. Vannak, amik így szővik át az életünket. Nem is beszélünk róla, hozzánk tartozik. Lehet, hogy Istenről sem kellene beszélnünk?

Talán azért, mert erre nincsenek is rendes szavaink.

Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok. Jer 17.14

Jeremiásnál elérkezik az a pont, amikor már minden emberi felületes. Van egy olyan pont, amikor már csak Isten beavatkozása érvényes. Stephen King mondja, hogy a világ egyre inkább olyan problémákkal szembesül, melyekre már csak teológiai válasz a válasz.

Jeremiás azért jut ide, mert Isten beavatkozásának embere. A világ körülötte a feje tetejére áll, ő pedig emberként maga is falevélként sodródik az eseményekben, miközben Isten beszédét kiabálja. Mivé lesz ő? Belebetegszik a mondanivalóba, rabjává lesz az üzenetnek, melyet neki kell elmondania.

Világunk Isten forgószelében van. Események váltakoznak, nem tudjuk, mi mire való. talán az életünk is Isten forgószelében van. Valódi gyógyulásra vágyunk, valódi szabadságra, Isten gyógyítására, Isten szabadságára. A forgószélből kiáltunk: tekints reánk, hogy el ne sodródjunk!

Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok.

Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is. 1Ján 4.21

Bonyolult rendszereink ismerik az összekapcsolásokat. Nincsen rózsa tövis nélkül. A hozadékok olykor kellemetlenek. Egy gyógyszernek több oldalon keresztül írják le a mellékhatásait. Vannak jó kapcsolódások is. Olykor csodás felfedezések valami egészen más keresése közben jönnek létre.

Vannak természetes kapcsolódások is. Egyszerű logikák. Ezekről nem is érdemes beszélni. Nem kell azonban mindent összekapcsolni. Nem lehet ráparancsolni senkire, hogy szeresse az állatokat csak azért, mert egy zoológushoz ment hozzá. Jó, ha szereti, de nem elengedhetetlen. Különben is, hogy lehetne szeretetet parancsolni? Pláne ezt az agapé-szeretetet. Mert még azállatokat hagyján, de itt emberekről van szó.

A vallási életünket szívesen szeparálnánk. Egyedül akarunk lenni Istennel. Ő azonban nem hagyja ezt. A kereszténység nem lehet elszeparált. Hozadéka a másik ember szeretete. Összekapcsolódik Isten szeretete az emberek szeretetével. Nem parancsolja, hanem megmutatja. Rád néz, és azt mondja: szeretlek. Nincs benne semmi vallásos pátosz. Csak szeret.

Valójában ez a vallás.

Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!… Mindig bővölkednek az Úr áldásában és az életben. Zsolt 133, 1.3

Most nincs kételkedő kérdés. Most nincsenek feltételek. Csak a csodát látja az ember. Szemem előtt feltűnik a testvéri szeretet, az egymásra találás, az összecsendülés. A zsoltáros ráadásul hosszabb időről beszél, hogy ez a szeretet folyamatosan tart.

Korunkra gondolok. Egymásnak feszülő félelmeinkkel küszködünk. Ki ezt félti, ki azt. Mint rémült állatok szaladgálunk kerítéstől kerítésig. Bizonytalan jövőben keresünk kapaszkodókat, nem tudjuk, mi a jó. Mennyire kellene az az áldás és az az élet!

Korunkra gondolok. Világméretű problémáinkat már nem tudjuk megoldani partikulárisan. Nem elég az egyén hősi helytállása. Nem elég egy-egy ország még oly találékony törvényhozása. A bajok globálisak, a megoldások is globalitást követelnek.

Van-e esélye bármilyen egyetértésnek? Testvérek, társak, népek, világok… Milyen szép és gyönyörű, ha a testvérek egyetértésben élnek!

Ott áldás fakad. Ott élet fakad.

Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. 2Tim 1.10

„Az örömhír által fölragyogtatta a romolhatatlan életet.” Átsiklunk ezen a mondaton, túl vallásosnak tűnik, túl távolinak, túl ünnepinek. Közben azonban az életünk romlik. Romlik a kor miatt, de romlik az elrontott helyzeteink miatt is. Szavak rongálják, indulatok tépik.

A romlásról nem akarunk beszélni. Mint egy rejtett betegség, amit soha nem vallunk be, csak tudjuk, hogy ott van, nem áruljuk el, de azért tudjuk, hogy egy napon nyilvánvalóvá lesz. A romlás jelen van minden szavunkban, mozdulatunkban, minden elkeseredett haragunkban.

Van-e, ami áttörhetné ezt az átkot? Van-e, ami meggyógyíthatná ezt a romlást? Pál azt mondja tanítványának, Timóteusnak, hogy ne szégyellje, hogy ez egy egyszerű emberi név, mert emögött a név mögött van szabadításunk, átkaink megtörése, az elmúlhatatlan élet.

Isten ereje.

Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok. Gal 5.7

Átrendezem a rendszereket, melyek támasztják az életemet. Összegyűjtöm ötleteimet, számbaveszem lehetőségeimet, végiggondolom, kik segíthetnének rajtam, de a legmélyén tudom, hogy valójában nincs megoldás. Hiába az ötletek, fáradtságok. Senki nem tud segíteni, a végén magamra maradok, kifosztva állok, tönkre tesz, megaláz, szégyenben hagy. Ez a gond.

Hogy hagyjam rá? Sokféle út között rá nem gondoltam. Pótcselekvésnek tűnt volna. Amikor már nincs semmi, legalább ő? A végső fügefalevél, ahogy Al Pacino mondaná. Az már a reménytelenség maga, akkor már minden erőm és energiám elfogyott. És vajon mit tudna segíteni, amikor a gond nem csupán földhözragadt, hanem a földbe is döngöl.

Akkor átölel. Mert neki is van gondja: én. Rajtam járatja az agyát, engem próbál minden erejével megmenteni. Nem tudom, hogyan, foglalnám sincs útjairól, de kezembe akad a kapaszkodó, az ág, a biztos talaj a lábam alatt, a gondolat, a segítő kéz. Ámulatba ejt, elkápráztat csodáival, melyeket nem reméltem, el sem tudtam képzelni.

Nem tudom, hogy ez hogy van, de így van.

Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! 103. Zsoltár 2

Ez egy torz látásmód. Vannak jó és rossz emlékek az életemben. Egy-egy felidézett pillanatra még a fogam is összecsikordul az utólagosan átélt kín miatt. Beégett az agyamba örökre. Ahogy emlékszem, úgy gyötör meg, immár megváltoztathatatlanul, hiszen elmúlt, már nincs, csak az életem tudja.

Biztos vannak szép dolgok is, melyekre jó emlékezni. Ezek mégis mintha illékonyabbak lennének. Meg kell állnom, erőltetnem kell, hogy újra lássam, hogy felidéződjenek. Nem egyoldalúság, hogy Isten jótéteményeire figyelmeztet a zsoltáros, miközben szenvedések hálózzák be életünket?

Igen, ez a torz látás a lényeg. Hogy ragyogjanak fel sorsunk jó percei! Hogy állítsunk oszlopokat minden áldás helyére! Hogy nyíljon ki szemünk a szépre! Mert ezek győzik le az értelmetlenséget, a kudarcot, a veszteséget, gyászt, félelmet, magányt. Mert ezekben látszik Isten valódi szándéka, Ő maga.

Ez a mai nap tele van Isten áldásaival.

A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. Mt 25.40

A kicsinyekkel való tett rejtett. A látványos cselekedetek mindig a nagyokhoz kötődnek. Ha valaki egy jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen emberrel tesz valamit, az a tett jelentéktelen, alárendelt, lényegtelen marad.

De nem a király előtt. Mert ő a kicsinységben, a jelentéktelenségben, az alárendeltben van jelen. Azzá lett értünk. Ez nem a lealázkodás méretét, inkább az irányát mutatja. Így talál ránk is. Nekünk a hatalom vonzó. Ő a mélyre lát.

Ezt a látást próbálja megtanítani nekünk. Egyszerűséget, barátságot, közvetlenséget tanít. Megpróbál rávenni, hogy legyünk önzetlenek, hiszen ő is ilyen. Így válnak mozdulataink az ő mozdulataivá.

Miért kellene fáradoznunk Isten keresésén? Mindenütt ott van.

A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki. Ézs 42.3

Két templomi tárgy: a nád és a mécses. A templomi tárgyak egyik fontos meghatározója, hogy hibátlannak kellett lenniük, hiszen Isten szolgálatában nem állhat más, csak a hibátlan. A repedt nádat, a füstölgő mécsest ki kell cserélni.

Az Úr szolgája azonban, akit választott, akinek Lelkét adta, nem dobja ki ezeket a tárgyakat. Tudja, hogy rosszak, de mégis felhasználja őket. Emiatt az egész istentisztelet átalakul. Nem a szent éltetése lesz a középpontja, hanem a sérült és hibás, a kártékony és a használhatatlan válik szentté.

Repedt és füstölgő világ. Repedt és füstölgő életek. Repedt és füstölgő egyház. Sérült, hibás, kártékony, használhatatlan. Ilyen az én életem is. Kezében szentté formálódhatnak. Kezében szentté formálódhatom. Nem kijavít, használ. Nem hibátlanná tesz, hanem szentté.

Ez mindent megváltoztat.

Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. 1Pt 5.5

(Az arrogánsokkal harcban áll, az alázatosaknak pedig örömöt ad.) Szeretjük ezt a mondatot, de minden evolúciónak ellene mond. Az arrogánsak, akik érvényesítik a maguk igazát, jogát, erejét – ők jutnak hatalomhoz, ők írják a világ történelmét, ők számítanak. Az alázatosak (az eredeti szó alacsonyt is jelent), nos ők pedig valami vígaszt keresnek az életben.

Akkor miért szeretjük ezt a mondatot? Talán azért, mert elfáraszt minket a saját arrogáns voltunk, szeretnénk megpihenni alázatosan, ahogy Dsida mondja: „Ma nem lázadtam fel/a lassú meder ellen,/ma békésen hömpölyögtem/és megcsókoltam öreg falvak lábát.” Ez ajándékba kapott öröm.

De ennél többről van szó. Amíg a magunk imádata fő hajtóerőnk, magunk érdeke a legfőbb jó, magabiztosságunk kikezdhetetlen, addig hogy tudnánk Istent megérteni? Addig hogy tudnánk észrevenni a mellettünk ülő éhezőt, a másféle igazat valló szenvedőt, az érdekeit soha érvényesíteni nem tudó nálunk alacsonyabbat?

Isten mellettük ül.