Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezet

Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Ef 2.19

Valahol otthon vagyok. Nem csak a szobák elrendezését ismerem, nem csak kulcsom van az ajtóhoz, hanem az illatok, a zugok, a padló reccsenése is az enyém, életem része, múltam és jelenem, emlékem és biztonságom.

Hiszen annyi helyen vagyok idegen a világban. Ahol bizonytalanul mozgok, kényelmetlenül érzem magam, idegen a stílus, a kifejezések nyelve, az arcok és a történetek. Az idegen helyekről hazatérve pihenem ki magam otthon. A feszültségből a nyugalomba, a harcból a békébe érkezem. Van, aki folyton idegenben él. Soha nincs feloldódás, soha nincs béke.

Pál azt mondja, Istennél otthon lehet az életünk. Nem kell teljesítenünk, nem kell kínosan viselkednünk, nem kérik számon rajtunk az illemet. De számon tartanak minket, hogy megérkeztünk-e már, hogy ott ülünk-e az asztalnál, ahol Isten ül az asztalfőn. Dönthetünk és tévedhetünk is. Örömmel készülök arra az otthonra is, ami odaát vár, ahol színről színre láthatunk, ahol együtt lehetünk, mindnyájan, hiszen összetartozunk.

Az illatok, az emlékek, a biztonság, a padló reccsenése. A kulcs és a zugok.

De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ézs 43.1

Ezerszerszer végig forgattuk már ezt a mondatot. Tudjuk, hogy nem egyénnek szól, hanem népnek, de egyidejűleg azt is, hogy a bibliai mondatok lehetővé teszik, hogy Isten megszólaljon személyes életünknek számára is benne. Hordozzuk ennek a mondatnak minden bensőségességét, emlékeit, erőt adó üzenetét. Mert ez a mondat már sokszor volt a miénk.

Mindez azonban most hadd vesszen homályba, hiszen Isten mondata most, éppen ezeknek a soroknak olvasásakor szólal meg, egyedi módon, személyesen kiválasztva sorsunkat, ismerve helyzetünket. Most válik válasszá, támasszá, erővé. Talán még azt is megengedi, hogy elszakadjunk eredeti kötődéseitől. Mert ez a mondat most a miénk, egyedül a miénk.

„Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” A mi vizeinkről, a mi tüzeinkről van itt szó. Mint ahogy a mi nevünkről, a mi félelmünkről, a mi bezártságainkról. Ne kételkedj benne: Isten neked és nekem, itt és most mondja: ne félj!

Enyém vagy.

Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka. Ef 2.8

Isten nem teljesítményeink miatt fogad el, hanem csak úgy. Maga a felvetés is furcsa, hiszen egy olyan kapcsolatban, melynek valami mély bizalom az alapja, hogy kerülne szóba egyáltalán a teljesítmény? Az igazi jó kapcsolatok bizalomra épülnek, és nem kell benne teljesíteni.

Isten örömét leli szabadításotokban. Öröméből őrzi meg életünket itt ideig, és odaát örökké. Ezek mind lehetségesek ebben a mondatban. Vajon miért ragaszkodunk az egyházi szakkifejezésekhez és érthetetlen szavakhoz? Viszont a lényeg megmarad.

A lényeg pedig az, hogy ezt a szeretetteljes kapcsolatot Isten hozta létre. Tudjuk, milyen az, amikor valaki megajándékozott egy kapcsolatban. Ez történik velünk. Nem miattunk van, Isten ajándéka ez. Nem mi teremtettük meg, de naponta rácsodálkozhatunk, valóban lehetséges, valóban a miénk.

Vajon ez a megajándékozottság elég ahhoz, hogy szeretettel nézzünk a világra, és megértsük mindazt, ami velünk történik?

Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét. Gal 6.2

A beavatkozás veszélyes. Hol van az a pont, amikor egy orvosnak be kell avatkoznia? Nem okoz-e nagyobb bajt, mintha hagyná az egészet? Hol szabad egy vitába beavatkozni? Szabad-e bekapcsolódnunk felnőttként a gyerekek világába? Azt már látjuk, hogy a természet rendjébe való beavatkozásunk mennyi bajt okozott.

Fel tudjuk-e venni mások terheit? Nem terheljük-e ezzel még önmagunkat is rá? Az ő terhe könnyen válik a magunk életének tükrében a magunk gondjává, ami nemhogy nem segít, hanem még illetéktelenek is vagyunk. Mindenki a maga terhét hordozza. Az együttérzés kényes dolog.

Csakhogy Pál Krisztusról beszél. Emberi relációban rettenetes károkat okozunk egymás életébe való beavatkozásainkkal. De Krisztus stílusa felszabadító. Az együttérzése nem önérdekű, csak a terhet hordozót figyeli, csak az ő érdekét keresi, csak őt akarja megmenteni, csak őt akarja meggyógyítani.

Ezért az legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt!

Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Lk 19.10

Ez a mondat az Istenbe való kapaszkodás mondata. Odaírták a Máté-féle eltévedt juh példázatához is, a már meglevő kézirathoz kiegészítésként. Mintha csak kapaszkodna Istenbe. Ott azért írták le, nehogy valakit kiátkozzanak az akkori gyülekezetből. Nehogy egy is elvesszen, hiszen az Emberfia is azért jött, hogy megmentse az elveszettet.

Itt Lukácsnál pedig Zákeus történetében van. Zákeus minden, amit a társadalom, az egyház, a tisztességes közösség szeretne kidobni magából. A métely, az átok, a szégyen. Jézus pedig odaáll mellé. Ezzel átírja az életét. Azért is kapaszkodunk ebbe a mondatba, mert ez a mondat át tudja írni az életünket.

Isten az elveszettre koncentrál. Eközben ő maga is azzá lesz. Métellyé, átokká, szégyenné. Úgy ment meg, hogy őt senki nem menti meg. Úgy talál meg, hogy ő közben elveszik. Mert az a juh én vagyok. Mert az a Zákeus én vagyok.

Ő pedig Krisztus, aki rám talál.