Szerző: Muntag Márton

Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Mt 20. 28

Gondolkoztam, hogy vajon Máté evangéliuma csipkelődik-e Jakabbal és Jánossal, amikor megemlíti, hogy nem is a tanítványok, hanem az anyukájuk ment Jézushoz beprotezsálni a fiait? Mekkora szégyen ez! A felnőtt fiúk az anyukájuk szoknyája mögött. Vagy talán ők is bizonytalanok voltak a kérésükben? Lehet, hogy addigra tanultak már valamit Jézustól?

Bár ilyen szégyen lenne minden hatalom utáni vágyunk! Hogy ne lenne az a szék, amely a státuszunkat, erőnket jelképezné, amelyet tisztelni lehet, bár ne tudnának úgy gondolni rá, hogy közben felmelegedne szívünk a büszkeségtől. A szék helyett bár tudnánk gondolni a tevékenységre, amelyet meg kell tennünk.

Jézus tovább megy. Nem zárt hatalmi rendszerben gondolkodik, melyben jó vagy rossz szereplők vagyunk, hanem a pillanatban, melyben a feladat érvényesen támad. Nem egyházi szervezetet lát, hanem asztaltársaságot, ahol az a feladatom, hogy észre vegyem, aki éhezik, aki szomjas, aki sót kér, aki szeretne mondani valamit.

Hiszen Ő is ezt teszi, asztalhoz telepszik velünk.

Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Jn 12.24

Micsoda öröm látni a ringó búzatáblát! Most még nincs. Éppen csak bokrosodni kezd, de már látszik, hogy zöldell. Átlagos termés ígérkezik. De lesz, amikor sárgán, telt kalászokkal aratásra vár majd. Az ember hozzákötötte életét a búzához, sokan azt mondják rá: az élet.

Már senki nem foglalkozik az elvetett magokkal. A bokrosodó növény láttán ki érezné azt, hogy a vetés veszteség lenne? A búza évről évre megmutatja életünk reményét: ahogy haladnak az évek, ahogy lépnek tovább az események, talán igaz, hogy mindez egy jövőbéli kiteljesedés részévé lesz.

Ami ma történik, magában hordozza a holnap csíráját. Itt ideig, odaát örökké. Krisztus így tekint saját sorsára is. A körülötte levő kíváncsi görögöknek mondja ezt: a szeretetből való áldozatosság életet hoz. Rólunk mondja ezt: szeretetből való áldozatossága minket ajándékoz meg, mert tudhatjuk, egyedülállóan fontosak vagyunk Isten számára. Bennünk ringanak a sárguló búzatáblák. Belőlünk fakad az élet.

Hogy sokan jóllakjanak.

Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. Lk 9.62

Szemem az úton, megyek a magam szántásában. Üzletek vannak előttem, nyereség és dicsőség. Sietnem kell, nem késhetek, minden rendben lesz, már előre érzem a siker ízét. Az úton valaki fekszik. Rablók hagyták helyben. Mindenki elment mellette. Szemem már nem az úton van, nem a nyereségen, sikeren, dicsőségen. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szemem a házon, gyűlölöm. Haragom ekeként tör-zúz mindent, magam vagyok az ekevas, dühömmel szánt a sors. Az éhezés kényszere hazahozott a szolgaság házába, megaláztatás vár rám, a bezártság pokla. Apám tiszta fehér ruhája vakít el. Ölelésében beszívom a jól ismert illatot. Nem látom már a szolgaság házát, szántásom szánalmasan fékeződik meg. Már csak Őt látom. Alkalmatlan vagyok a magam szántására.

Szeme rajtam van. Ismeri életem feltörhetetlen köveit, a próbás tarackokat, a nehezen mozduló rögöket. Erősen fogja az ekét, nem fordul hátra, hiszen minden vágya az, hogy termővé tegyen. Így megy ez minden évben. Nem törődik a fáradtsággal, a szenvedéssel, a halállal. Csak eggyel törődik, velem.

Hogy alkalmassá legyek az Ő szántásában.